Norvégország, én így szeretlek

2010. november 28., vasárnap

egy sima - avagy a fretex

Épp ideje volt már felkeresni a helyi szeköndhend boltot, annál is inkább, mert már az első nyelvleckében benne volt, hogy Nita, az indiai bevándorlócsaj elmegy a Fretexbe, és vesz magának egy fotelt a tök üres lakásába. Ágy helyett. Szóval régóta izgat a dolog, még ha Nita egy kicsit elmeroggyantnak tűnhetik is.

A Fretex alapértelmezett kifejezés Norvégországban, nem csak azért, mert 1905 óta létezik, vagyis viszonylag hozzászokhattak a jó norvégok, hanem azért is, mert jó. Negyvenhárom üzletük van országszerte, és az egész hóbelevanc a Norvég Üdvhadsereg tulajdonában van.

A menet az, hogy van az országban 1000 konténer, ahova beszórhatod a már nem használt ruhádat, cipődet, könyvedet, söröskorsódat, lúdtalpbetétedet, moncsicsidet, ejozin kakasodat. Ha megunt sezlonyod vagy bidéd van, esetleg kurva nagy moncsicsid, akkor felhívod a legközelebbi Fretexet, ők jönnek a teherautóval, és elviszik, több mint hetven ilyen teherautó indul neki naponta.
A holmik 20%-a kerül a boltokba, 50%-át exportálják, 15% szemét, 5%-át újrahasznosítják, például takarókat csinálnak belőle, vagy munkaruházatot az Üdvhadsereg dolgozóinak. Okos.

Vagyis a Fretex jóval több, mint másodkézből való cuccok lerakata, fontos résztvevője a Norvégországban amúgy is dívó újrahasznosításnak. 750 000 tonna papírt hasznosítanak újra Oslóban és Stavangerben. Készülnek Fretex divatruhák is a régiekből, ezekből például tavaly bemutatót rendeztek az Oslo Divathéten. Okos. Kísérőeseményként az egyik metrókijáratot berendezték meglepetés-kifutónak, a jó metrójárók voltak a modellek, azon hétköznapi gúnyájukban. Merthogy a következő kollekciójuk talán éppen az lesz, amit az emberek ma viselnek. Okos. 

 

Ezen kívül kapcsolatban állnak a Munkaügyi Központtal, különféle rehabilitációs szervezetekkel is, munkába állást segítő programjaik vannak, ők maguk is 1500 embert alkalmaznak országszerte. A mindenkori bevétel 10%-a rászoruló területekre jut az Üdvhadseregen keresztül, tavaly 398 millió koronával zárták az évet, az inkább sok pénz, mint kevés. 

A reklámok a kedvenceim. Például ez.

 

Meg a Tokaj-Hegyalja album a skieni Fretexben, nyomatott Emich Gusztáv nyomdájában Budapesten, 1867-ben.



Erre a kis csemege Fretex-filmre véletlenül akadtam, mire végigkattintgattam az összes színt és összes opciót, teljes szerelembe estem az egész Fretex-izével, birodalommal vagy mivel, mert ami ilyen jól ki van találva a konténertől a fekete fickóig a fekete szobában, azt nem lehet nem szeretni. 

2010. november 21., vasárnap

amikor megáll a virtuális kötőtű a derék blogger kezében

Kevés híján lecsúszott az összes eddigi szem a nagy meglepetéstől. 

Kaptam egy díjat. 
Zsuzsitól kaptam, a Lakás és Design blog gazdájától, akivel a jelek szerint kölcsönös olvasói vagyunk egymásnak.

Díjat kapni jó! 
Zsuzsitól kapni még jobb! Köszönöm, Zsuzsi!

A díjat Kreatív Blogger díjnak hívják, a játéknak vannak szabályai: 

  • Köszönd meg.
  • Tedd ki a logót a blogra.
  • Linkeld be, akitől kaptad.
  • Add tovább hét embernek.
  • Linkeld be őket is.
  • Hagyj náluk megjegyzést, értesítést.
  • Árulj el hét dolgot magadról.

Megköszöntem illendően. 
Kitettem a logót. 
Belinkeltem Zsuzsi blogját. 
Továbbadom hét embernek, mégpedig nekik: 

2. Villáminterjú (legnagyobb fájdalmamra már csak posztumusz, ami nem jelenti azt, hogy nem kell minden betűt elolvasni, ami ebben a blogban valaha leíratott....)

Belinkeltem és értesítettem őket. 

S a hét dolgok álljanak akkor itt a végén: 

egy) szotyifüggő vagyok
kettő) "sosem nő be a szívem lágya" (Fodor Ákos)
három) Szabó Magda: Az őz c. regénye nélkül hosszabb utazást nem teszek
négy) a vakuumcsomagolású kávét csak én bonthatom ki, senki más
öt) életem végéig hálás leszek Kokas Klárának, amiért megtanított zenét hallgatni
hat) rajongok rajongani, a végletekig
hét) néha szeretnék inkább szép lenni, és nem okos

Blogot írni jó mulatság. Ilyenkor különösen.

2010. november 20., szombat

egy sima - avagy buddy holly

Hosszú évek keserű tapasztalata mondatja velem: színházba menni ritkásan érdemes. Ha az ember sokat megy, kevésszer örül, sokat markol, keveset fog, vagy mit is tart a rigmus. Szóval sok szart lát, na, amik helyett mind jobb lett volna inkább valami hasznosat csinálni, kiganyézni a gardróbszekrényt, odaadni a Vöröskeresztnek a soha fel nem vett ruhákat. Vagy ABC sorrendbe tenni a könyveket a könyvespolcon. Toalettkacsázni a vécét, a perem alatt. Kifésülni a perzsamacska szőréből a csomókat. Bármit, csak nem menni annyit a színházba.

Nem öröm akkor. Nem ünnep. Persze mellé lehet nyúlni akkor is, ha ritkán, de akkor még mindig ott az eufória, a jajderégvoltamszínházban, milyen szép a függöny, milyen finom a büfében a minyon, amit a majom kinyom, és akkor elvan azért az ember.

Vágytam én a norvég színházba, még ha elsőre nem is pont erre, amire végül mentem, de hát tanulmányi kirándulás keretében ingyen kapott színházjegynek nem nézed a fogát, nem megmondta anyád már régen.
A mjuzikel nem kifejezetten a világom, ez a ha oda jut a cselekmény, akkor dalban kell elmondani, mer' máshogy nem lehet az istennek se, na ezt kevés kivételtől eltekintve majdnem soha nem értettem.  És most még az a kevés se jut eszembe.
Úgyhogy eleve gyanakodtam, kicsit még fintorogtam is, ráadásul a harmadik sorból, planetárium, hallod, még a végén kitörik a nyakunk a nagy igyekezetbe', hogy elcsípjük mi is azt a pillanatot, amikor oda jut a cselekmény satöbbi.

Folketeater, ami valaha az Operaház volt, de azóta lett új Operaház, az odahagyottban meg remek játszóhely populáris színháznak.
Buddy Holly, the musical. (Norvégul picit büdihulinak hangzik, mert itt az u az ü, az o meg az u.)

Ehhez képest felállva táncoltam a végin neki, így múlik el a világ dicsősége, sziktranzit. Mert ez nem úgy volt mjuzikel, ahogy a mjuzikelek általában, ez alapvetően a zenéről szólt, és muszáj volt bele egy-két dialógot írni, de annak a felét meg úgyse értettem, szóval nem volt zavaró. A Buddy Holly meg jófajta rákendrollt játszik, annak nem lehet nem örülni. A norvég színészek nem magyar színészek, ezt megfigyeltem: könnyedek, ezt tudom mondani, nincs nagyon erőlködés, persze csak ezekről tudok beszélni, akiket láttam, ebben az előadásban, és a bádiháli azért nem egy Bernarda Alba. De energiák jönnek-mennek színpad és nézőtér között, ha ők szeretik, én is szeretem, ha én örülök ennek, ők is örülnek és így tovább míg a világ s hét nap, de legalábbis amíg mindenki felállva nem táncol a végén.




A harmadik sor pedig külön áldásnak bizonyult, konkrétan mintha egy büdihuli koncerten lettem volna. És nem utolsó sorban (hanem a harmadikban) elég közel Heine Totlandhoz, a  címszereplőhöz, aki mindenesetre elég szuggesztív figura ezekkel az ő szemeivel.  

 (részlet a Beat for beat c. norvég tévéműsorból)

Ez a Buddy Holly meg 23 éves volt, amikor lezuhant egy repülővel. Azért ez nem fair, olyan kedves fickónak tűnik az SZTK-s szemüvegében. 

Egy szó, mint száz: egyáltalán nem bántam, hogy legalább így, Heine által életre kelt egy kicsit. 

2010. november 13., szombat

egy csavart sima - avagy a hármak

Három új magyar érkezett Skien városába október 31-én.

A hármak hat, három és egy évesek. Testvérek. Nem egyedül jöttek, mentek elibük, várták őket 2007 óta, Bente és Frode várta őket, akiknek nemhogy saját hármuk, de még együk sem lehet, soha nem is lehetett. Most lett. Magyar nevük mellé egy másikat is kaptak a hármak, így most két keresztnevük van, mint oly sok norvégnak: Sofie Vanessa (ez Vanessza lehetett odahaza), Julie Georgina és Vilde Jenifer (ezt Dzsenifernek írhatták annak idejében).

Itt az szokás járja, hogy az újszülöttek megjelennek képpel és rövid leírással a megyei lapban. Ezt írják a szülők: "2010. október 31-én értünk haza Magyarországról Skienbe három szép kislánnyal. A hercegnőkkel együtt köszönünk minden segítséget és figyelmet a családnak, a barátoknak, a szomszédoknak, a munkatársaknak. Üdvözlettel: Bente és Frode"


Errefelé az örökbefogadás három akkreditált szerevezeten és a Gyermek- és Családügyi Minisztériumon keresztül zajlik. Arányaiban sokkal nagyobb a külföldről örökbefogadottak száma, szerintem Norvégiában a magára hagyott, kukába dobott gyerek gyakorlatilag ismeretlen fogalom, annyira erős a családmodell ebben a társadalomban.
Az ország 19 másikkal működik együtt nemzetközi örökbefogadás tekintetében: Bolívia, Brazília, Bulgária, Chile, Kína, Kolumbia, Ecuador, Etiópia, Guatemala, Magyarország, India, Nepál, Peru, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Oroszország, Dél-Afrika, Sri Lanka, Dél-Korea, Thaiföld.
Ezen a listán rajta lenni nyilván elmond egynémely dolgot az adott országról, ebbe most ne menjünk bele. Örökbeadandó gyerekek előállítására mindenesetre alkalmasak vagyunk. Igaz, a sorban azért sokadikként, a legtöbb alacsony ember Kínából, Dél-Koreából, Etiópiából érkezik Fjordiába. Tavaly mintegy 350, szívben kihordott gyerek született Norvégiában, ebből tizenegy magyar.

Most meg a hármak.

Olvasom a cikket, milyen boldogok ezek a szív-gyerekek új szüleikkel, hogy zajlott a megérkezés, milyen különleges karácsonyuk lesz, és kicsit összeszorul a torkom. Hogy el fognak felejteni magyarul. A kicsi még nem is tud. Hamarosan a nagyok sem fognak. Hogy mit sem fog jelenteni a vajaspánkó, az eccpecckimehetsz, Kodály Zoltán vagy a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók.

És akkor erőnek erejével átülök a másik serpenyőbe, és megnyugtatom magam, hogy cserébe mit sem fog jelenteni a gyermekotthon, az n-edik nevelőszülő, az alkoholista anya, a szegénység sem.

De azért ha esetleg olvassátok, Bente és Frode, nem lehetne, hogy elmegyek hozzátok néha gyerekvigyázóba egy hónom alá csapott Benedek Elekkel?

2010. november 7., vasárnap

egy sima - avagy a studietur, általában

Tanulmányi kirándulás. Nem csak úgy, a levegőből, hanem a porsgrunni høyskole első és másodéves óvodapedagógus hallgatóiból, akik helyi idő szerint nálunk vannak gyakorlaton, ezért az óvoda pénzt kap, amely pénzből az egész munkaközösség eltölt három napot az ország fővárosában, mondjuk egy vacsorát nekünk kellett kifizetni, a fene a pofájukat. 
(Megjegyzés: annak idejében, amikor én gyakorlatra jártam, a gyakorlatot vezető óvónő kapott három, azaz háromezer ropogós magyar forintot a pesztrálásomért.)
(A megjegyzés kiegészítése: bruttó.)

A studietur sem csak úgy van ám elgondolva, hogy lóg minden a levegőben, miként gyakorlatilag semmi nem úgy van elgondolva ebben az országban. Egy héttel előtte vacsoraválasztás az olasz étterem étlapjáról, nem volt nehéz, életem legjobb spenótos raviolija okozta önkéntelenül-felnyögős élvezetet akartam volt reprodukálni (Giuseppe Mosti fakanalából elővezetve, aki azóta már Egyiptomban mesterszakácskodik, ha nem utálnám annyira a hőséget, teveháton is utánamennék a spenótos raviolijának, jaj, az a vajmártás!), már most mondom: nem sikerült, pedig még a pincérek is annyira taljánok voltak, hogy norvég szó nem sok, annyi se hagyta el a szájukat.

Két nappal az utazás előtt mindenkinek mappa, benne papírok. 



Papír egy: program a pontos időbeosztással, ki jön autóval, ki vonattal, melyikkel, hol szállunk meg, hánykor van a reggeli, mikor indulunk az óvodalátogatásra, meddig tart, onnan hánykor megyünk tovább az Ibsen múzeumba, hánykor van a lunsj a Grand Caféban (ahol Ibsen maga is mindig löncsölt), onnan mikor a temetőbe, megnézni Ibsen sírját, mkor van szabadidő, másnap hol s mikor a csoportfoglalkozás, a három kérdés, amit a beszélgetés során körbe kell járnunk, mettől meddig a drámakurzus, mikor az olasz vacsora, hánykor a Buddy Holly mjuzikel a színházban, másnap mikor indul a vonat haza. 
Papír kettő: kis ismertető a szállodáról
Papír három: leírás a meglátogatandó óvodáról
Papír négy: leírás az Ibsen múzeumról
Papír öt: Ibsen és Oslo (Kristinia)
Papír hat: Minken Fosheim drámakurzusa - újságcikk
Papír hét: amit Buddy Hollyról tudni érdemes

Kell-e mondani, hogy soha senki egyetlen egyszer el nem tévedt, el nem késett, nem jött oda úgy az adott programpontra, hogy legalább halvány fogalma ne legyen arról, mi következik. Hogy tulajdonképpen semmi egyébbel foglalkozni nem kellett, mint az adott pillanattal, adott pillanatból meg volt bőven. 

Helyesebben: kapott pillanatból, nem is tudja az ember, érdemli-e ezeket, de persze elfogadja, az sem mindig könnyű. Oslóval végzetes szerelembe estem, már a városházát is szépnek látom, azonnal vissza akarok menni, mert mennyi mindenre nem jutott idő, sőt, tulajdonképpen élni kéne ott egy kicsit, vagy nem is kicsit, inkább középnagyot, megmerítkezni teljesen abban a fjordparti városban, amely pont annyira nagy, hogy még elég kicsi, és pont annyira kicsi, hogy már elég nagy, szóval pont akkora, amekkora, és hozzá pont olyan, amilyen, nem tudom, ezt értjük-e, én is csak nehezen, érzem csak inkább: önazonos. 

Mint oly sok minden ebben az országban.

(Studietur részletek remélhetőleg hamarosan.) 

2010. november 3., szerda

egy sima - avagy a kűr

Mit sem sejtve indultunk a szokásos vasárnapi sétára, kanyarodnánk rá buzgón az erdei útra, amikor is zeneszó hasajtja ketté a csöndes délutánt. A zene a közeli jégstadion udvaráról szólt, ami nyaranta futball- illetve teniszpályaként üzemel, telente jégpályává avanzsál.
Telente. De hol van még a tél? 

A tél, kérem, itt van, ez már hivatalos, ott ragyogott a jégpálya a napsütésben, plusz nyolc fokban.


Megest haza kellett szaladni a korcsolyáért, énnekem muszáj azonnal rámennem, ha jeget látok, akkor meg pláne, ha ajándékba kapom, időnek előtte, ez olyan, mintha márciusban már lehetne dinnyét enni.  

Futottam is hamarjába' egy kűrt, sajnos az adekvát kűrruha még nem készült el, tekintve az igen hirtelen esett jégpályát.

A gyakorlat táncos elemekkel kezdődött. 



Puszta kézzel megvalósított mérlegállással folytatódott.


Majd az "éppen beszarni készülő amerikai Szabadság-szobor " elnevezésű figurával ért véget.


A kűr az összes, a képen látható embernek igen-igen tetszett, további elemek kidolgozása és felvétele a repertoárba még ebben a szezonban várható.