egy sima - avagy a figyelem

Ha az ember norvég főnökének a színház, jelesül a gyerekszínház a becsípődése (meg az olvasás, meg Ibsen meg a norvég filmek), akkor az ember egyszer csak ott találja magát Minken Fosheim színházában egy drámakurzuson. És akkor az ember - akinek kicsit szintén be van csípődve a színház - összeteszi a két kezét, fennakadó szemekkel az égre néz, a szája leheletnyit nyitva, hálaimát rebeg, és botladozó norvég tudása dacára olyan lelkesedéssel vesz részt a dologban, mint egy beszpídezett spániel. 

Minken Fosheim egy igen híres norvég színésznő, számtalan színházi előadás, film szereplője, gyerekkönyvek szerzője, de nem akármilyen könyveket ír ám, hanem zeneszerzők életmeséit meséli, Beethovenét, Mozartét, Griegét, Csajkovszkijét, Ole Bullét (aki nem keverendő össze Ole Brummal, bár ő is zeneszerző egy bizonyos olvasatban, csak másmilyen), a gyerek- és ifjúsági színház nagyasszonya, harminc éve egy interrail jegy kapcsán megismert francia ember felesége, két gyermek anyja, lakik Oslóban a Josefines kapu 7. szám alatt, ebben a házban. 

Az emeleten él a család, van nekik lépcsőjük, nappalijuk, tükrük, az egész ilyen gótikus cucc, Georg  A. Bull tervei alapján (ezeket a Bullokat szereti a Minken, úgy tűnik), nem volt rossz ízlése a pasasnak annak idejében, az ember teljesen európainak érzi magát, amikor egy ilyen házba bemegy, még akkor is, ha történesen csak a földszintig jut.

A földszinten a játszószoba van. Kicsiknek, nagyobbaknak, esetemben egy kicsit még nagyobbaknak. 

Itt azonnal otthon van az ember, pláne az ember, aki magyar. Recseg a szalagparketta az ember talpa alatt, a belmagasság a feje fölött, a sötétzöld festék itt-ott hiányzik a falról, de ömlik be a fény az osztott ablakokon, és az egésznek van egy szaga. Azt nem lehet megmondani, miből titrálódik össze, hogy a fa vagy a vörös brokátfüggönyön megülő por  adja-é az alapját, amire finoman rásimul az összes, itt már megfordult ember szaga, nem lehet tudni, mindenesetre az ember belép, és nemhogy felhagy, de megtelik minden reménnyel. Hogy akkor ez most nagyon jó lesz.

Nagyon jó volt. 

Felemelő volt, megtisztító volt, igaz volt, ismerős volt, érthető volt, őszinte volt. 

És nekem még olyan is volt, mintha Kokas Kláránál lettem volna megint, persze nem Klára vibráltatta a teret, az ismételhetetlen, de rá kellett gondolnom mégis, mert ami Minkennél született, alapjaiban hasonlított, úgy hívják: figyelem. Nem tudjuk ezt, járunk lehajtott fejjel, miközben olyan rohadt tájékozottak vagyunk a világ dolgait illetően, de hogy milyen színű a szomszéd ember szeme, azt, ha hókon csapnának egy péklapáttal, akkor se tudnák megmondani. 

Hát még azt, hogy ha teszünk egy mozdulatot, mit érzünk közben. 

Minkennél áll az ember az ukrán lánnyal szemben, az ugyanaz az Európa, ahonnan én jövök, meg eleve ez a letörölhetetlen orosz szomorúság az arcon, tükörjáték, halk zene szól, a feladat úgy mozogni együtt a zenére, a másik tükörképeként, hogy ne lehessen tudni, ki teszi a mozdulatot, és ki az, aki követ. De te közben mégis tudod. Nem lehet nem tudni, de nem az eszeddel tudod, a harmadik mozdulat után már nem azzal tudod, hanem a figyelmeddel. 

Benne vagy a pillanatban. 

Én ennél többet Minken Fosheim házában nem kaphattam. 

Erős a gyanúm, hogy ennél kevesebbel viszont beérni sem szabad.

csavart sima - avagy a sífutás

A jó norvég 12 pontjába bizonnyal beletartozik, hogy a jó norvég ott síel, ahol tud. 

Kinézek reggel az ablakon, megy a tíz éves át az erdőn a kis sílécével. Kinézek az óvodai ablakon, kinti játékidőben a négy éves megy át az udvaron a még kisebb sílécével. Jön anyu a két évesért, azon síruhában, sícipőben, épp csak lecsatolt az óvodakapu előtt. 

Hát akkor én is, akkor én is. 

És nincs is szebb a beteljesülő kévánságnál: lobogtatja a kolléganő a reklámújságot, bekarikázva benne a túrasí szett, ruha, amit szerinte feltétlenül vegyek meg, feltétlenül meg is vettem, még szerencse, hogy épp abban a boltban dolgozik egy magyar lány, aki segített kiválasztani a negyven féle wax közül a megfelelőt, ez norvégul még nem biztos, hogy ment volna, tekintve, hogy lila fingom nem volt arról sem, hogy a sílécet vakszolni kell. Mit vakszolni, utána kapargatni, tisztítósprével lefújni, papírral letörölni, friss szénával megetetni, forrásvízzel megitatni, ölbe venni, elringatni. 

 

Azt bezzeg senki nem mondja, hogy kurvára csúszik. 

De nem ám csak előre, hanem egy kicsivel több irányba, mint amennyi a szélrózsának van. Irányokba, amelyekről sosem gondoltad, hogy léteznek. Fordul olyan szögekbe a lábad, amelyek csak a matek péhádé képzésben kerülnek elő, ott is csak az apróbetűben.

Eleve hogy vegyed föl, na ezzel elmolyolsz egy picit. Aztán - amit szintén nem vettél számításba - az úgy ott van a lábadon, onnastól.

Mindjárt az első alkalommal sikerült megszegnem a legalapvetőbb szabályt: sose dőlj hátrafelé, mindig csak előre, ezért aztán adódott is spontán egy közepesen hosszú gregorszamsza-performansz, bármelyik nemzetközi kortárs tánc vörksopon megállná a helyét derekasan. 

Gregorszamba.

De mert kedvemet nem szegi semmi, kipróbáltam rendes pályán is, az attól rendes, hogy van két vájat a két lécnek, spor, mondja a norvég, szpur, és akkor azon szpurizhatsz, ahogy kedved tartja. Jót tesz az önbizalomnak, mert szpurral lényegesen könnyebb, mint anélkül, pláne ha másodjára van léc a lábadon, szóval én, a tapasztalt síelő azt javaslom, legyen egy szpur az almáriomban, minden eshetőségre. Mert a szpurral annyira könnyebb, hogy időnként hajlamos vagy elragadtatni magad, s úgy érezni: sífutol. De legalábbis sínemzakózolakkoráthogyleszállafejed. Ami ezen a szinten vegytiszta öröm.

De jönnek, jönnek a további szintek, fogok én még szakasztott úgy csinálni, mint a tévében a bácsik.

csavart sima - avagy az otthon

Voltam otthon. 

Nem akarnék nagy szavakat használni, de ha egyszer muszájlik: egy efféle látogatás során föl-fölmerül, hol is az otthon. 

Az ember oda tartozik, oda, persze, míg a világ s hét nap, és még tizenkét óráig. Akkor is, ha boldogan él (máshol), amíg meg nem hal. Semmi, de semmi nem írhatja fölül: 

(tetszőleges sorrendben) Pilinszkyt, Horváth Csaba Mandarinját, Bartókot eleve, a néptáncot, az alanyi és tárgyas ragozást, hogy odahaza tudják,  miféle anyagból vagyok, Kokas Klára körül a rezgő és mindent rezegtető teret, a debreceni egyetem harmadik emeletét, Kajla Ferenc kőfaragót a nagy fenyő tövében, Fodor Ákost, a barátok kút-tekintetét, Magyar Éva Ringatóját, Erdélyi Tibor gyümölcsös akácmézét, a liliomról pergő harmat, hulló vízgyöngy hattyú tollán-t, a csillagszemű juhászt, a veszprémi macskaköveket, az elipszilont (tetszőlegesen bővíthető).

Azt, hogy az ember oda valósi. 

A praktikus élet meg itt van. Az embernek itt az ágya. Párnája. Papucsa. Papucsa orrán pamutbojtja. Kifordított bundakesztyűje. Pókja a sarokban. Dugulása a fürdőszobában. Mindent beborító hóesése (szezonálisan). Anyja. Tizenhárom norvég "gyereke". Elemlámpája, amivel reggelente átmegy a hídon, máskülönben orra bukna, kis szerencsével egyenest bele a lószarba. 

Eleve, hogy reggelente.

Nincs az a polc, amire ezt az ember fölteszi. Aki mindezen közben ugye ember próbál maradni. Ne tébolyodjon meg teljesen. Kicsit blokkol is ezt-azt. Csak óvatosan: nem teljesen megélni minden érzelmet. (Nem teljesen? Hát akkor hogy az istennyilába'? - kérdezi magától az ember. Joggal.) Módjával. Apránként. Ne úgy szakadjon a nyakába az egész, mint Grabowskinak a világ megmentése.

Szakasztott erről beszéltem, amikor azt mondtam néhány hónappal odább: fogalmam nincs, mire hogy reagálok majd. Erre most így. Innen nézve. Onnan nézve mást mondtam volna, de ennek az írásnak ez a jelen ideje. 

Jó volt otthon. 

Jó itt. 

Szakad a hó. 

"az örökkévaló

nakonxipánban egyszerre

zuhant le minden hó"

(Kányádi Sándor)