Norvégország, én így szeretlek

2011. május 19., csütörtök

egy sima - avagy a norvég nemzeti ünnep

Nasjonaldag, ahogy a norvég mondja. Meg mondja még úgy is, hogy 17. mai, syttende mai, szöttene máj. 1814-ben ezen a napon fogadták el a norvég alkotmányt, igaz, ekkor még unióban voltak Svédországgal, de ez senkit nem zavar abban, hogy derekasan megünnepelje. 

Szöttene máj kötelező kellékei: 

1. Bunad (bűnád), a norvég nemzeti viselet, tájegységekenként változó színvilággal, mintával, fél évestől 99 évesig felöltik ilyenkor. A bunad nagyon drága, több tízezer korona, bár van, aki maga készíti, sok angyagot benne hagyva, hogy a bunad ügyesen le tudja követni a test korral járó változásait - bunadot nem vesz az ember úton-útfélen. 


2. Norvég zászló, kicsi, nagy, még nagyobb, ezt lengetik, babakocsira, autóra, süteményre tűzik.
3. Felvonulás, azaz a tog, ami szó szerint vonatot jelent, de a norvégok szíve éppen nem megszakad, amikor elindul a vonat, hanem megtelik örömmel. (Teszem hozzá, picit az enyém is.)


4. Pølse med brød, szó szerint kolbász kenyérrel, de ez itt északon a hotdogot takarja: diszkréten ízetlen, virsliszerű matéria édeskés hotdogkifliben, általában kecsöppel nyakon öntve. Ez gyakorlatilag a norvég nemzeti eledel, nincs alkalom, hogy ne legyen pölsze, pölsze nélkül nemigen forog előre a világ kereke errefelé. 


5. Fagyi, azaz is, ísz, a nemzeti ünnepen hagyományosan annyi fagyit ehetnek a gyerekek, amennyi beléjük fér, mondjuk nem tudom, pl. az altai gyerekek mennyire vágynak fagyira, de nekik legyen mondva. Mondta is az egyik pici ember az óvodában, hogy május 17-én Norvégia is kap fagyit, mert neki van a szülinapja. Valójában. 


6. Fúvószenekarok. Majd minden iskola rendelkezik ilyennel, ők vezetik a menetet. 


7. A végzős diákok, azaz a russ-ök (rüssz), akik ezen a napon utoljára viselik a piros/fekete/kék kantáros nadrágjukat, amiben három hete járnak, ők ebben is vonulnak. 


8. Öröm és büszkeség. Szerintem ez az egyik legfontosabb hozzávaló. Picit össze is szorult a szívem, miközben néztem ezeket a kedves, mosolygó embereket, akik azt éneklik a himuszukban, hogy igen, szeretjük ezt az országot, és tényleg szeretik, norvégnak lenni jó, mondják, büszkén fölöltik a népviseletet, lobogtatják a zászlót, és mondják ismerősnek, ismeretlennek, hogy "gratulerer med dagen", ezt szülinapra mondják egyébként. Meg Norvégia szülinapjára. 

Ki szabad találni, miért szorul össze a szívem. 

2011. május 14., szombat

csavart sima - avagy a frizbigolf (eminnen nézve)

Átestem - ha nem is a ló (lovak a tavaszeleji folyókálás óta pláne kíméljenek, kösziszépen!), de - a frizbigolfkosár túloldalára. (Bejegyzés még az onnansó oldalról.) Visszafordíthatatlanul kitavaszodott, és az erdőt ellepték a táskások. Táskásfrodók. Viszik a 15-20 frizbit az oldalukon (minek annyi?!), itt-ott előbukkannak az erdőből, addig sosem látott, titkos ösvényekről, és dobnak, örülnek, bosszankodnak, beszélgetnek, kacagnak, és olyan felháborítóan jól érzik magukat, hogy bevándorló legyen a talpán, aki ellenáll.

Persze kell hozzá egy barát. Legalább. De egy barát nagyon sok ám, ha adatik, főleg idegenben, egy magyar barát, akkor már gazdag vagy, határtalan. 

Mielőtt azt gondolnánk, hogy előássuk a szekrény aljáról az NDK-s frizbit, amivel a MÁV-üdülő strandján dobáltunk, utoljára 1987-ben, na még mielőtt ezt gondolnánk, gyorsan hunyászkodjunk meg. Ez kérem, sport. Todomány. Technika. (Gondolná a fene, egyébként.) Eleve van háromféle frizbi, drágáért. 
Az egyikkel kurvamesszire lehet dobni, mármint majd egyszer, amikor az ember túltette magát azon a sokkon, hogy a keze kacska, az ujjai virslik, az alkarja képtelen konkáv szögekbe fordulni, vagy ha képes, akkor úgy is marad kicsinyég, ezek eredőjeként éppen tizennyolc és fél centire sikerül elhajítani a frizbit, jobb napokon tizenkilencre, ami viszont legalább rohadt vicces. 
A másikkal egy kicsit kevésbé messzi dobunk, akkor használjuk, amikor már közelítünk a kosárhoz. 
A harmadikkal közelre dobunk, kezdő frizbigolfisták legszívmelengetőbb távolsága a közel, esetleg a még közelebb. 

Na és akkor még a kis számok és nyilak a frizbiken, melyik milyen irányba kanyarodik milyen sebességnél, milyen erősséggel, érdemes picit átvenni a hatodikos fizikát, mielőtt frizbire kapunk. Már csak azért is, hogy legyen mire fogni, miért száll hajszálpontosan a másik irányba a frizbink, de megismerjük legalább az aljnövényzetet is, cukik például a páfrányok, amikor kifele pöndörödnek a bepöndörödöttségből, láttam eleget, nem a levegőbe beszélek. 

Először csak egy frizbi van. Aztán kerül még egy, ki kell próbálni a nagyon messzire hordót is, na. És akkor a közeli mit vétett? Olyan is kell. Né', az meg milyen szép türkizkék. Ezen meg méhecske van. Az meg 0.5-tel tart egy picit balra, bármit is jelentsen ez. Most a rózsaszínnel van kedvem dobni. 

Neszeneked, minekannyifrizbi. 
Sok-sok frizbi kell. És sok-sok frizbigolfozás, mert az jó. 

2011. május 10., kedd

csavart sima - avagy Grigorij Szokolov

Grigorij Szokolov Skienben adott koncertet.



Három hónapja megvannak a jegyek (életem első internetes vásárlása, nem kevés küzdelem árán, elbaszott Java alkalmazásoktól és rosszul megválasztott böngészőktől tikkadtan ültünk végül a harmadik sorban, de megérte!), három hónapja csipkézem a lelkem, közvetlenül a reggeli fog- és szemüvegmosás között, minden nap.

Keresem az esemény norvég vonatkozásait. Hogy passzentoljon azért, ne csak ilyen öncélú izé legyen, nyamoggás megint valami kulturális attrakción, sznob ne érje a ház elejét

1. itt esett meg Norvégországban
2. szerintem bármelyik másik országban elképzelhetetlen, hogy a világ egyik legjobb zongoristája egy ötvenezres városban koncertezzen
3. szintén elképzelhetetlen, hogy csak a közvetlen környezetemben két-három gyerek üljön apuval, és hallgassa Szokolovot (az egyik szerintem már a Bach Ouverture Sarabande tételénél elaludt, de van-e szebb, mint arra aludni, ahogy Szokolov játssza a Bachot?!)

Vagy ahogy Szokolov bármit játszik. 
Talán kevesen tudják, hogy Fáy Miklós, mielőtt celeb (sic!) (benne van a celebhatározóban (sic!)) és csudálatos zsűritag lett, zenekritikus volt, nekem tetszett, amiket írt, olvastam, szerettem. Azóta ritkábban olvasom, ritkábban szeretem, viszont ennél pontosabban senki nem mondja el, mi van a Szokolovval: 

"A baj csak az, hogy Sokolov feddhetetlen zongorista. Ami magát a zongorázást illeti: talán a világ legjobbja. Az egész ember mintha egy személyben akarná bemutatni a természetes kiválasztódást, homo pianisticus, a test már tökéletesen alkalmazkodott a zongorázáshoz. A hát úgy görbül, hogy a karoknak kényelmes legyen a tartás, a fej úgy ül a vállak között, ahogy a napi nyolc óránál kevesebbet gyakorló lényeknél soha nem szokott, pocak, hogy legyen ellensúly. Csodálatos kéz, fantasztikus ujjak. Sokolov tökéletesen uralja a hangszert, fantasztikus színek, hangok, trillák, minden, amit csak akarhat a hallgató." 

"Homo pianisticus." 
Olyan egyértelműséggel zongorázik, ahogyan más levegőt vesz. 
Jelenvaló minden pillanatban.  
Most az mindegy, hogy szeretjük-e történetesen a komolyzenét, vagy mit szeretünk. Csak mondom csendben: bármit csinálni így érdemes. A gombapörkölttől a keresztszemes hímzésig. 

Homo akármisztikusznak lenni. 
Na, már csak ezért is érdemes Szokolov-koncertre járni.

2011. május 2., hétfő

egy sima - avagy a sztillekocsi

Ha már tömegközlekedés, akkor vonat, s ha már vonat, akkor sehova máshova be ne vagoníroztasd magad, ó, Utazó, csakis a stille, azaz a csendes kocsiba a norvég vasúttársaság szerelvényein (kisgyerekesek igazoltan távol). Tudod, amelyiknek az ikonján a kis muki a szája elé tartja a kezét, hogy nemzetközileg is dekódolható legyen, és azt mondja: hysj, pszt, csönd legyen, kussolj, pofádat befogod, aki előbb megszólal, az viszi ki a szemetet. 

Népnemzeti csendkirály. 

Mindig is izgatott a nem megszólalás. Annyit pofázunk fölöslegesen. De persze nem úgy nem megszólalni, hogy ülök egyedül a lakásban, nem megúszni ezt is, mint oly sok mindent, hanem tényleg, igazán nem megszólalni. Haladóknak: még csak gondolni se igen, semmit se. És hogy ehhez nem kell karthauzi szerzetesnek felcsapni, vagy elzarándokolni egy asramba, hanem a civilizáció kellős közepén, A ponttól B pontig utazva lehet kussolni, hát ez valami olyan élmény volt, mint az első hóesés, amit felértem ésszel. 
Se beszéd, se telefon, se számítógép, se zenemasinéria, picit zörögsz a répás szendvics nejlonzacskójával, már néz a néni a szomszéd ülésről, mi ez a lárma, nem erről volt szó. Röstelled is a pofádat. 

A stille kocsi szabadon választott program, semelyik kalauz nem terel uzival befele, kalauzi, de ki ide belép, fel kell, hogy hagyjon minden zajjal. Ez is tetszik nekem, a hozzáadott felnőttség: bevállaltam, odaültem, kikapcsolom a telefont, és kussolok. A legkülönbözőbb alakok ültek ott, kigyúrt fiú sporttáskával, tinédzser lány, néni, üzletember, de mindenki ugyanúgy hallgatott. 

Van a hallgatásban valami egyetemes. 
A fene se gondolta, hogy épp az NSB stille vagonjában esik meg ez a felismerés. De ha már így alakult: keblemre, NSB!