Norvégország, én így szeretlek

2011. július 6., szerda

egy sima - avagy a fürdés

Nyár van, norvég nyár, picit esős, picit párás, csatakokban folyik a sundambundamunkon is a víz, de mégis áldassék az összes viking és nem viking istenség, dícsértessenek minden trollok és jávorszarvasok, fjordok és fenyőerdők, hogy nem 35 fok van, csak 25, ami magam között szólva is épp a megfelelő hőmérséklet az első kültéri, norvég fürdés megejtésére.
(Barátaim és üzletfeleim tudják, 25 fok fölött nekem kicsapódik az összes fehérjém, és akkor annyi, meg még esetleg egy csatos Bambi, de többnyire az se segít, rühellem a meleget, azért se olyan nagy baj, hogy ide jöttem lakni, ugye.)

Jön a hívás egy áttikkadozott munkanap után, van-e kedvem valami tóhoz, hogyne volna, kinek nincs, kapom magam, kapom a beretvát (döbbenetes fejlődést mutatok zuhanykabinban beretválkozás terén, nyoma sincs a kezdeti, hogy is mondjam, bizonytalanságnak, bárkivel kiállok zuhanykabinban beretválkozásban), feredőgúnyát izibe', törölközőt (kettőt, de minek?!), vizet, némi harapnivalót, száraz ruhát, szükség esetére egy frizbit, alig is nehezebb 4-5 kilónál a retikül, húzom a flip-flopot, elvégre nyár van, már dudálnak is, hogy itt vannak, picit kell majd sétálni a tóhoz, nem lehet egészen odahajtatni az autóval, persze, persze. 

Mindig elfelejtem, hogy másról beszélünk én és a norvégok, amikor bárminemű menésről van szó. 

Åletjern, így hívják a helyet. 
Egy közepesen nehéz túrát kell elképzelni a tóig, nem is nagyon hosszú, egy órácska az egész oda-vissza, flip-flopban különösen ajánlom, 4-5 kilós retivel a vállon meg egyszerűen vétek kihagyni, pláne két norvéggal, akik hármat lépnek, amíg én egyet, közben ugrabugrálnak néha kicsinyég, dalolnak, jó kedvük van az istenáldottaknak, kinek volna szíve követ vetni rájuk, nyár van, fürdeni megyünk, örülünk, na. Örülök én is, akkor mindennél jobban, amikor nem töröm ki a nyakam a századik szikláról lefelé kúszva (félig seggen, igen), már flip-flop nélkül, meztélláb, úgy mintha biztonságosabb volna, kicsit úgy érzem magam, mint Legolas, annyi csak, hogy az így huss, suhant a sziklákon, mint szellő, meg lobogott az ezüst haja utána, de tényleg csak ennyi a különbség. 

És persze megéri. Ez az az ország, ahol bármennyit menni megéri, bármilyen körülmények között, ha öt bocskort elkoptat az ember, akkor is, mert ami a végén lesz, az mindenképp gyönyörű. 


Akkor az ember lemászik a sziklákon, bele a 20-21 fokos vízbe, csillan a nap, csicserg a madár, fodrozódik a víz, giccs-gyanús már megint, a fene egye meg, mindig ez van, talál az ember akkor egy mohás sziklanyúlványt a víz alatt, ami kilóg belőle, az meg éppen olyan, mint egy fotel, beleül akkor az ember a sziklafotelbe, nyakig a vízbe, hátrahajtja a fejét, nézi az élő képeslapot maga körül, és arra gondol, hogy szökellhet a Legolas a búsba elfele a szikláin az ezüst hajával, arra.
Hogy most bizony (megint) nem cserélne senkivel.