Norvégország, én így szeretlek

2012. február 23., csütörtök

egy sima - avagy az előfizetés

A jó bevándorló életében egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor valamely nyomtatott sajtóterméket fogyasztani kezdi. Jó, mondjunk napilapot, már csak entellektüell szempontból is. Norvégországban ez a választás nem annyira bonyolult, a legnagyobb példányszámú napilap, az Aftenposten nehezen megkerülhető, bele is ütközöl elég hamar, van nekik ez a három hétig ingyen akciójuk, csak regisztrálsz, és annyi, már kapod is a lapot a küszöbre minden reggel. 

Az Aftenpostennel az a jó, hogy egyetlen számával ki lehet tapétázni egy kisebb repülőgéphangárt, egy jól menő halpiac teljes kínálatát bele lehet csomagolni pikkelyenként, van egy ilyen viking legenda, hogy valaki egyszer elolvasott egy egész Aftenpostent, elejétől a végéig, alig is verdeste a szakálla a térgye kalácsát, mire a végére ért, persze, hisziapiszi. 

Bevallom derekasan, nekem ez a napilap olvasás anyanyelvűleg se ment sose, próbáltam úgy csinálni, persze, összeráncolt homlokkal, pláne boldogult kommunikáció szakos egyetemista koromban, amikor az összes oldalit illett volna, anyám!, az objektivitás égisze alatt, iperkedtem rohadtul, hogy az aktuális politikai izé, az aktuális gazdasági izé, az aktuális aktuálizé érdekeljen, de nem ment, az istennek se. Há' norvégul se érdekel, na. Pedig az ingyenes három hét után belecsúsztam még egy három hónapos,  szuperkedvezményes akcióba, annyi papírt a Szentendrei Papírgyár nem ontott ki magából, amennyi itt összegyűlt, kisvártatva szügyig gázoltunk az Aftenpostenben, majdnem targoncát kellett bérelni, úgy bírtuk négy fordulóban levinni a szelektívbe az akció lejártával, olvasni meg a kultúra rovaton kívül nemigen olvastam semmit belőle. 

Erre a minap belefutok egy hirdetésbe, fizessek elő a K magazinra, mondja, a címlapon Ryan Gosling, közeli ismerőseim tudják, nekem Ryan Goslinggal a Half Nelson és a Lars and the real girl óta nem hogy magazint, de komplett sajtókonzorciumot el lehet adni, szitázd rá Ryan Gosling képét egy adag gyorsfagyasztott kelbimbófőzelékre, és törzsvásárlód vagyok, hát még hogy ha a K kultúrát takar, jelesül az Aftenposten kulturális magazinját. (Április óta létezik egyébként, nem is értem, hogy mentem el eddig mellette, nyilván nem a Ryan Gosling volt a címlapon, azért.)



Küldjem el a K11 kódot sms-ben az 1905 számra. Elküldtem. Nem egészen 10 másodperc múlva jött egy válasz, köszöntenek az előfizetők sorában, akkor postázzák is a soron következő számot erre és erre a címre, ha az adatok közben változtak, jelezzem, üdvözlettel, aftenposzten. 

S így hullott el a Ryan Goslinggal való ütközetben az aktuálizé, napilapostul, én kérek elnézést. 

2012. február 20., hétfő

egy sima - avagy Morten Harket és a répa

Az utóbbi évek legkomolyabb felismerése tegnapra esett.

Morten Harket norvég.

Jó, hallom, hülyeez, nem tudta, hogy a mortenharket norvég?, dehogynem tudtam, de tudni nem ugyanaz, mint felismerni és megélni, kedveseim. 

Az igazi a-ha-élmény (haha!) felbecsülhetetlen. 

Mert amikor a Deákmikiéknél kuporogtunk a szőnyegen tizenkét évesen, mert csak a Deákmikiéknek volt képmagnójuk, és néztük a Sandrát, ahogy mariamagdalénázik, meg a Sabrinát, amint valami egész mást csinál a boysokkal, meg Rick Astley-t a pöttyös gúnyában, akkor ugyanolyan szemmel néztük a képregényes fiúkat is, aki nem magyar, az külföldi, aki külföldi, az amerikai. És angolul beszél, ugye.

Aztán eltelik húsznehány év, kiderül, hogy a Morten Harket nem amerikai, hanem norvég, és a világ kereke forog tovább. 
De aztán elköltözik az ember lánya Norvégországba, 
és belebotlik az interneten egy Morten Harket interjúba,
és érti, amit a Morten Harket mond
és a Morten Harket nem angolul beszél

A Morten Harket norvégul beszél, ráadásul milyen jókat mond, mondjuk a riporter sem szarozik, mindjárt az első kérdése az, hogy kicsoda Morten Harket az a-ha nélkül. 
Én először azt hittem, a Morten Harket viccel. Hogy megtanult norvégul az interjúra. De meg is, mondjuk, csak még az anyjától két évesen.

Morten Harket 50 évesen

Az interjúban egy helyütt, amikor kérdezik tőle, mondaná el, milyen hírességnek lenni, így felel: "nagyon nehéz elmesélni valakinek, milyen ízű a répa, aki még sosem evett répát". Hát így voltam én azzal, hogy a Morten Harket norvég, amíg nem éltem meg, hogy az, addig hiába tudtam, mindegy volt. 

Kell-e mondanom, hogy az egész világ egy nagy mortenharket? Hogy ez mindennel így van? Hogy el lehet olvasni száz könyben a nagy megmondó igazságokat, amíg nem éled meg (hogy norvégul beszél a mortenharket), addig megette a fene. 

A legjobb a-ha-élményem valaha. 

2012. február 16., csütörtök

egy fjordított - avagy a tüszős mandulagyulladás

A tüszős mandulagyulladás, jelentem, nem finom, eleve szarul is hangzik, mitől lenne jó, a tüszőtől (ami micsoda?), vagy mitől?!

A tüszős mandulagyulladás, az úgy kezdődik, hogy akkor még nem lehet tudni, hogy tüszős mandulagyulladás. Egyáltalán semmit nem lehet akkor még tudni, csak azt, hogy a dolgozó láza fölrepül az egekbe, mint parittyakő, viszont ott is marad, úgy két napig. Folyamatosan, úgy értem, ez benne a különösen jó, ha enélkül akarnak rád sózni tüszős mandulagyulladást, egy petákot ne adj érte, hamisítvány. És amikor már két napja nem aludtál, de ébren se igen vagy, mert az agyad egyre salátásodik, túlélési alapon, gondolom, és sehány köbméter lázcsillapító nem használ, viszont nem ittál, nem ettél semmit két napja, mert a másik oldaladra fordulni se tudsz, na, akkor kezd el úgy fájni a torkod, hogy beszarsz, paralel valami olyan penetra ocsmadék büdös lesz a szád, hogy komplett görénypopulációk könyörögnek sírva a receptért. 

Ekkor történik az, hogy bár nyolc éves korod óta nem láttál antibiotikumot, de még csak a dobozát se, azt mondod, bármit beveszel, de tényleg bármit (vagy: valaki állítson a hátadba egy csákányt), ergo elmégy a jó doktorhoz, esetünkben egy jó norvég doktorhoz, ahol annak előtte még sose jártál, van izgalom. Gondolkodni, beszélni még magyarul se tudsz, nem hogy bármilyen más emberi nyelven, de nincs válogatás, menni kell. Az itt úgy van, hogy mindenkinek van egy körzeti orvosa (fastlege), de ha történetesen hétvégére esik a kehe, akkor az aktuális ügyeletre kell bekocogni, szerencse, ez itt van a szomszédban, alig is tart 20 percig az egyébként három perces séta. Állok az ablaknál, a veres hajnal (csillag, hadsereg, tetszés szerint) az arcomhoz képest halavány rózsaszín, vasárnap délután öt óra. Mondja a kedves norvég néni, nagyon jó, negyed nyolcra tud adni időpontot, kösziszépen, viszontkívánom. 
Egy ilyen kis kirándulás jelen állapotunkban minden túlzás nélkül: remek, ezt ugye nem kell részleteznem. 

Negyed nyolc, felmenőm közben már szagról diagnosztizált, lévén orvos az istenadta, de ettől még ki kell várni a jó norvég akkurátusságot, ez lázasan egy rendelő várójában vegytiszta öröm. Vérvétel ujjbegyből, hogy megállapítsák, van-e gyulladás a szervezetemben, mondom, van, de hát... Doktornőhöz be, tüszős mandulagyulladás, jééé, antibiotikum, patika, ott számítógéppel kinyomtatják az etikettet, hogy melyik gyógyszerből hány napig mennyit kell szedni, mikor, alig is tart fél óráig, isten megáldja Gizikét a Horgasfejű Galandféreg Patikából, aki postaironnal firkantja a doboz sarkába, hogy 3x1, és úgy is jó'van.

Én még antibiotikumnak így nem örültem. 

Na de másnap föl kell hívni a közeti orvost a táppénzes papír miatt, hány napra gondoltam. Én?!?! "Diktál a beteg, írja a doktor"? Hát Bubó is norvég???
Egy hét, persze, hát annál kevesebb idő alatt ezt a rohadt streptococcust nem lehet kiirtani. 

Ha rám hallgatsz, nem akarsz tüszős mandulagyulladást, se itt, se ott, se semmilyen országban. 

"nagy hallgatás volt mindenütt"

Ezt a Dsida mondja ilyen szépen (Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke), amidőn egy tóról énekel. Én nem mondanám ilyen szépen, én inkább azt mondanám: olyan purgatóriumban pendliztem az elmúlt időszakban, hogy nem hogy írni, ó, írni!, de hallgatni, lélegezni, mozdulni nemigen volt akarásom.  Én azt mondanám: olyan zsákutcába kerültem, amelyiknek mind a két vége zsák, lehet képzelni a kijáratot. Segítek: csak fölfele van. Na, ez a gondolat mentett meg a további bugyrok felkeresésétől, elvégre eleve retúrjeggyel indultam, akart a rosseb odalent maradni.

Nem untatnám a részletekkel a nyájas olvasót, ami publikus lehet belőle, tán egyszer megíródik, de az mindenesetre kiderült: a blog érzékeny jószág. Gyakran kell vakargatni a hátát. És állati gyorsan reagál a cefet lelkiállapotra, nem íródik, viszont sokáig úgy is marad. Na, ígérni most sem tudok semmit, duráljuk neki magunkat még egyszer, hátha egy-két értelmesebb szöveg még keletkezik. 

A türelmet pedig oly nagyon köszönöm, nyájas olvasó. 

2011. augusztus 18., csütörtök

egy sima - avagy az esztendő

Eltelt egy év.

Eme szokatlanul hosszúra nyúlt bevezető után figyelmeztetlek, olvasó: amennyiben azon éred magad, hogy 

- úgy forgatod a sajtszeletelőt, mint Sobri Jóska a fokost,
- agyrákot kapsz a kétheti rendszerességgel biztosan felmerülő "Nincs ott nagyon hideg?" kérdéstől,
- Ibsen nevének hallatán könny szökik a szemedbe,
- róka helyett kurvanagy jávorszarvasok miatt kell satuféket nyomnod szürkületkor,
- a Kékestetőre, már csak mint kedves kis dombocskára gondolsz,
- ha nem egy erdő (vagy tó vagy folyó vagy fjord) mellett (alatt, fölött, -ben) haladsz el, rohamosan esni kezd a komfortérzeted,
- a gyapjú gyakorlatilag az arannyal vált egyenértékűvé a szemedben,
- négy különféle hátizsák van a szekrényedben, plusz: korcsolyatartó táska, síléctartó táska, övtáska, seggtáska, frizbigolftartó táska, táskatartó táska, táskatartótartó táska,
- állandó eposzi jelzőkkel illeted a sajtokat (úgy, mint: sárga/fehér és barna),
- egész rövid kirándulást sem tervezel a kajásdobozod nélkül,
- a waxot nem a hajadra, hanem a lécedre kened,
- egy jó eszpresszóért a fél országod odaadod (bármelyik országod bármelyik felét),
- (érthetetlenül bár, de) megdobban a szíved Haakon koronaherceg láttán,
- megtanulsz az aláöltözetnek is aláöltözni,
- bármi legyen is a jeles esemény: hotdoggal és fagyival ünnepled,
- túracipőd van nyári is, téli is
- csordultig telik a szemed, a szíved szépséggel, bármerre menjél,
(satöbbisatöbbisatöbbi, kinekmi)

akkor fogjál gyanút, hogy Norvégországban élő magyar vagy. 
És örülj.

Én örülök. 


2011. augusztus 8., hétfő

egy simafjordított - avagy a nyaralás

A derék bevándorló - kezdetben legalábbis feltétlenül - ott nyaral, ahonnan kivándorolt, nékemcsakBudapestkell, nekemaBalatonaRiviéra, Debrecenbekénemenni, de legalábbis a Hortobágyra, nagyjából ebben a koordinátarendszerben kell elképzelni a nyári hazalátogatást, kaptam én is a vasmadárra, ideát kellemes 24 fok, kiscipő, póló, de szemfülesen pulcsi és zokni a gépre, mondjuk ne a saját taknyomban töltsem az első hetet, ha lehet, lehetett, viszont a saját verejtékemben töltöttem, éjt nappallá téve, kiszálltam a repülőből, 40 fok, felgyulladt a bőröm, felrobbant az összes belső szervem, mondom, akkor visszaülnék kicsinyég a 4C-re, tán csak amíg hívok egy mentőt a L. F. Nemzetközi elé, hogy szedne össze. Velkámhóm. 

Aggódni nem kell, egy hétig tart, utána épp csak 13 fokig hűl vissza a hőmérséklet, és alig is esik öt napig folyamatosan, legközelebb két bőröndöt csekkolok be, gumicsizmától bikiniig, gyapjúzoknitól trikóig minden elférjen kényelmesen. De lett azért lángos, utcazene fesztivál Veszprémben, új szemüveg a világ legjobb optometristájától, hekk, balatoni képeslap (azóta se érkezett meg Norvégországba, a Posta istenének bütykös kezeit csókoltatom tisztelettel), egy korábbi parti aftörpartija az agárdi hullámpala alatt, és barátok, barátok, barátok, és beszélgetések, és nevetések, és még barátok, és még beszélgetések, hát nem is a Balatonért megy az ember igaziból, hanem ezért, hogy azokba a szemekbe megint belenézzen, ragaszkodik a hús, na, amúgy földrajzilag. 

És aztán már nagyon jöttem volna vissza, gondoltam, leírom-e ezt, nem illik, vagymi, röstellem a pofámat, amiért ezt érzem, mégiscsak ottvagyokhonnottazénvilágom, ott, ahol odalépek a Nyugati villamosmegállóban a középkorú asszonyhoz, mosolyogva, mondaná meg, megáll-e a villamos a szigeti bejárónál, egyet rebben a szeme, majd alig észrevehetően ugyan, de hátrébb lép picit, nem néz rám, mosolyra gondolni se merek, meg, vakkantja, persze nem áll meg, még ha meg is állhatna akár, lassít, a peron kész, az ajtók nyithatók, a fene se érti, 30 fok megint, de eső előtti párával, szóval negyvennek érzik a villamoson, testek tapadnak, budai hídfő, leszállok, át akarok menni, hogy akkor gyalog be a szigetre, a zebra 20 méterre, állvány, ameddig a szem ellát, csalok akkor, átbújok a korlát alatt, hogy átszaladok, néz rosszallóan a sárga mellényes a túloldalról, de nem mond semmit, megvárja, amíg odaérek, amásikódalratessék, kösziszépen, korlát, bújás, szaladás vissza, csakadélioldalonlehet, akkor mér' nem raktok ki egy táblát a villamosmegállóban, csak javaslat, föltöri a lábamat a cipő, mire beérek a szigetre, vérzik, megállok, hogy leveszem, és akkor látom, hogy az állványok mögött két oldalt már ott van kifaragva a magyar korona, nem kétlem a fontosságát, csakhát. Ottvagyokhonn?

Vissza, repülő, norvég szó, ismerős, közben már egy másik ország ez, ahova visszajövök, amíg én a híd déli oldalát keresem, itt egy elmebeteg majd száz embert meggyilkol, akkor mindegy, hol van az ember otthon, mert ilyenkor embernek is nehéz tételeznem magam, ha ilyen fajtársaim vannak, a teljes békére jövök vissza, csak a csönd sűrűbb, nehezebb egy picit, mint előtte volt, vannak kérdések, amiket föl kell tenni, vannak válaszok, amiket meg kell találni, vannak vidékek legbelül.

A vidékek végül mindig legbelül vannak, a többi csak tér-idő. 
Tanulságos nyaralás.

2011. július 6., szerda

egy sima - avagy a fürdés

Nyár van, norvég nyár, picit esős, picit párás, csatakokban folyik a sundambundamunkon is a víz, de mégis áldassék az összes viking és nem viking istenség, dícsértessenek minden trollok és jávorszarvasok, fjordok és fenyőerdők, hogy nem 35 fok van, csak 25, ami magam között szólva is épp a megfelelő hőmérséklet az első kültéri, norvég fürdés megejtésére.
(Barátaim és üzletfeleim tudják, 25 fok fölött nekem kicsapódik az összes fehérjém, és akkor annyi, meg még esetleg egy csatos Bambi, de többnyire az se segít, rühellem a meleget, azért se olyan nagy baj, hogy ide jöttem lakni, ugye.)

Jön a hívás egy áttikkadozott munkanap után, van-e kedvem valami tóhoz, hogyne volna, kinek nincs, kapom magam, kapom a beretvát (döbbenetes fejlődést mutatok zuhanykabinban beretválkozás terén, nyoma sincs a kezdeti, hogy is mondjam, bizonytalanságnak, bárkivel kiállok zuhanykabinban beretválkozásban), feredőgúnyát izibe', törölközőt (kettőt, de minek?!), vizet, némi harapnivalót, száraz ruhát, szükség esetére egy frizbit, alig is nehezebb 4-5 kilónál a retikül, húzom a flip-flopot, elvégre nyár van, már dudálnak is, hogy itt vannak, picit kell majd sétálni a tóhoz, nem lehet egészen odahajtatni az autóval, persze, persze. 

Mindig elfelejtem, hogy másról beszélünk én és a norvégok, amikor bárminemű menésről van szó. 

Åletjern, így hívják a helyet. 
Egy közepesen nehéz túrát kell elképzelni a tóig, nem is nagyon hosszú, egy órácska az egész oda-vissza, flip-flopban különösen ajánlom, 4-5 kilós retivel a vállon meg egyszerűen vétek kihagyni, pláne két norvéggal, akik hármat lépnek, amíg én egyet, közben ugrabugrálnak néha kicsinyég, dalolnak, jó kedvük van az istenáldottaknak, kinek volna szíve követ vetni rájuk, nyár van, fürdeni megyünk, örülünk, na. Örülök én is, akkor mindennél jobban, amikor nem töröm ki a nyakam a századik szikláról lefelé kúszva (félig seggen, igen), már flip-flop nélkül, meztélláb, úgy mintha biztonságosabb volna, kicsit úgy érzem magam, mint Legolas, annyi csak, hogy az így huss, suhant a sziklákon, mint szellő, meg lobogott az ezüst haja utána, de tényleg csak ennyi a különbség. 

És persze megéri. Ez az az ország, ahol bármennyit menni megéri, bármilyen körülmények között, ha öt bocskort elkoptat az ember, akkor is, mert ami a végén lesz, az mindenképp gyönyörű. 


Akkor az ember lemászik a sziklákon, bele a 20-21 fokos vízbe, csillan a nap, csicserg a madár, fodrozódik a víz, giccs-gyanús már megint, a fene egye meg, mindig ez van, talál az ember akkor egy mohás sziklanyúlványt a víz alatt, ami kilóg belőle, az meg éppen olyan, mint egy fotel, beleül akkor az ember a sziklafotelbe, nyakig a vízbe, hátrahajtja a fejét, nézi az élő képeslapot maga körül, és arra gondol, hogy szökellhet a Legolas a búsba elfele a szikláin az ezüst hajával, arra.
Hogy most bizony (megint) nem cserélne senkivel.