Nem nagyon tartom rajta az ujjam a norvég muzsika artériáján, nem eléggé, kicsit röstellem is, de ha zenét kelletik hallgatni, jobbára leragadok Wolfgang A-nál és barátainál.
Viszont szerencsére Kurt Nilsen megkerülhetetlen, ha Norvégországban élsz, Kurt Nilsen egyszer csak szembejön, és ha egyetlen hangot hallottál kijönni a torkából, hetekig nem hallgatsz mást, de minimum odacsapod Wolfgangék mellé a listára, bizton tudva, hogy egyikőjük sem sértődik meg.
Ez a fickó annak idején megnyerte az Idol norvég verzióját, majd a következő évben a World Idol nevű versenyt, ami az addigi Idol-nyertesek között volt hivatott kihirdetni az abszolút győztest, nem örültek neki, mert a papírforma szerint az amerikai kislánynak kellett volna nyernie, mégiscsak az ő kutyájuk kölyke, na de Kurt is ott volt a versenyzők között, én nem is értem, miben reménykedtek ezek odaát.
Azért siettek megjegyezni, hogy ő egy marketing-rémálom, mert úgy énekel, mint egy angyal, de úgy néz ki, mint egy hobbit, Kurt aranyosan mosolygott, marketing, piha!, és amikor a végén ráengedték a hétmillió aranypapírkát ünneplés gyanánt, picit előrébb lépett a színpadon, hulljon az aranypapírocska, ahova akar.
Azóta is úgy néz ki, mint egy hobbit, egyébként. És azóta is úgy énekel, mint egy angyal.
Majd maga mellé vett három másik norvég muzsikust, jelesül Espen Lindet, Askil Holmot és Alejandro Fuentest, és újragondoltak két cédényi, már eleve is elég jól megírt dalt.
Hogy tömören fejezzem ki magam: halleluja.
Hogy tömören fejezzem ki magam: halleluja.