Norvégország, én így szeretlek

2011. április 20., szerda

egy sima - avagy a muzsikusok

Nem nagyon tartom rajta az ujjam a norvég muzsika artériáján, nem eléggé, kicsit röstellem is, de ha zenét kelletik hallgatni, jobbára leragadok Wolfgang A-nál és barátainál. 
Viszont szerencsére Kurt Nilsen megkerülhetetlen, ha Norvégországban élsz, Kurt Nilsen egyszer csak szembejön, és ha egyetlen hangot hallottál kijönni a torkából, hetekig nem hallgatsz mást, de minimum odacsapod Wolfgangék mellé a listára, bizton tudva, hogy egyikőjük sem sértődik meg. 

Ez a fickó annak idején megnyerte az Idol norvég verzióját, majd a következő évben a World Idol nevű versenyt, ami az addigi Idol-nyertesek között volt hivatott kihirdetni az abszolút győztest, nem örültek neki, mert a papírforma szerint az amerikai kislánynak kellett volna nyernie, mégiscsak az ő kutyájuk kölyke, na de Kurt is ott volt a versenyzők között, én nem is értem, miben reménykedtek ezek odaát.

Azért siettek megjegyezni, hogy ő egy marketing-rémálom, mert úgy énekel, mint egy angyal, de úgy néz ki, mint egy hobbit, Kurt aranyosan mosolygott, marketing, piha!, és amikor a végén ráengedték a hétmillió aranypapírkát ünneplés gyanánt, picit előrébb lépett a színpadon, hulljon az aranypapírocska, ahova akar.

Azóta is úgy néz ki, mint egy hobbit, egyébként. És azóta is úgy énekel, mint egy angyal.


Majd maga mellé vett három másik norvég muzsikust, jelesül Espen Lindet, Askil Holmot és Alejandro Fuentest, és újragondoltak két cédényi, már eleve is elég jól megírt dalt.

Hogy tömören fejezzem ki magam: halleluja.



csavart sima - avagy a titkos barát

Miközben mindenhol szerteszét folydogált a lószar, kis csoda született az óvodában. 

Magam mindig haragudtam az ún. prodzsektekre, manapság ilyen prodzsektek (vö. még projekt, prosjekt) mentén éljük az életünket, ami nem prodzsekt, az nincsen is, csak úgy, magunktól csinálni jószerivel már semmit nem tudunk, csak ha prodzsektbe van erőltetve, magyarul meg se tudnám mondani, mit jelent. 
Hogy én prodzsektnek örülni fogok valaha, sose gondoltam. Hogy értelme lehet, azt meg pláne nem. 

Hemmelig venn, titkos barát, így hívják a prodzsektet, amit az óvodavezető kitalált. Egy hónapon át tartott (ez a prodzsektek fontos jellemzője egyébként, hogy tólig tartanak), az első napon mindenki kapott egy lezárt borítékban egy kis lapot, rajta két névvel. Az egyik név az egyik közvetlen kollégám a csoportból, a másik egy kolléga az egész óvodából. Egy hónapon át kellett a titkos barátod munkáját megkönnyíteni, őt körbekedveskedni, egyáltalán kommunikálni vele, segíteni, megnevettetni, esetleg segítő szándékú kritikával illetni, ahogy a helyzet éppen adta. 

A helyzet pedig adta. Mert ember és ember között csak helyzet van. 
Eleve megméretsz: mennyire figyeltél eddig oda? Prodzsekt nélkül, ugye. Hogy segítetted a másikat? Egyáltalán mennyit tudsz róla? Csokit vagy gyümölcsöt csempéssz a kabátzsebébe? Viccet írj neki mókás képeslapra, vagy Pilinszky-verset norvégul? Érteni fogja, ha kap egy különleges üveggolyót, mert ő egy különleges teremtés? Jólesik neki, ha megöleled? 
Hogy mennyi mindent nem tudunk mi egymásról, akik nap mint nap egymás mellett élünk. 

Felpezsdült a ház, színes cetlik lepték el a falakat, rajtuk kedves üzenetek, szuper vagy a munkádban, ha jelesül nem is érzed magad annak, akkor is örülsz, kípszmájling, de működik, csokik, almák, teafilterek, kölcsönkönyvek, képeslapok bukkantak elő fiókokból, zsebekből, kosarakból, cinkos vagy épp elkapott pillantások, kinek mi volt a fontos, lehessen-e sejteni, hogy ő a titkos barát, vagy pont ne. 

Máshogy ment az ember dolgozni. Máshogy nézett a másik emberre. Állított az optikán. Próbálta lekövetni a másik mozdulatait, mint a jó táncos. Mindig az volt a lényeg, hogy a másik örüljön. 

És láss csodát: ha sikerült, örültél te is. 

Tulajdonképpen ennyire egyszerű. Ennyire. 
Az egésznek semmi értelme nem volt, ha ez nem derült ki. 
Viszont ha kiderült, akkor isten áldja a prodzsektet.