A derék bevándorló - kezdetben legalábbis feltétlenül - ott nyaral, ahonnan kivándorolt, nékemcsakBudapestkell, nekemaBalatonaRiviéra, Debrecenbekénemenni, de legalábbis a Hortobágyra, nagyjából ebben a koordinátarendszerben kell elképzelni a nyári hazalátogatást, kaptam én is a vasmadárra, ideát kellemes 24 fok, kiscipő, póló, de szemfülesen pulcsi és zokni a gépre, mondjuk ne a saját taknyomban töltsem az első hetet, ha lehet, lehetett, viszont a saját verejtékemben töltöttem, éjt nappallá téve, kiszálltam a repülőből, 40 fok, felgyulladt a bőröm, felrobbant az összes belső szervem, mondom, akkor visszaülnék kicsinyég a 4C-re, tán csak amíg hívok egy mentőt a L. F. Nemzetközi elé, hogy szedne össze. Velkámhóm.
Aggódni nem kell, egy hétig tart, utána épp csak 13 fokig hűl vissza a hőmérséklet, és alig is esik öt napig folyamatosan, legközelebb két bőröndöt csekkolok be, gumicsizmától bikiniig, gyapjúzoknitól trikóig minden elférjen kényelmesen. De lett azért lángos, utcazene fesztivál Veszprémben, új szemüveg a világ legjobb optometristájától, hekk, balatoni képeslap (azóta se érkezett meg Norvégországba, a Posta istenének bütykös kezeit csókoltatom tisztelettel), egy korábbi parti aftörpartija az agárdi hullámpala alatt, és barátok, barátok, barátok, és beszélgetések, és nevetések, és még barátok, és még beszélgetések, hát nem is a Balatonért megy az ember igaziból, hanem ezért, hogy azokba a szemekbe megint belenézzen, ragaszkodik a hús, na, amúgy földrajzilag.
És aztán már nagyon jöttem volna vissza, gondoltam, leírom-e ezt, nem illik, vagymi, röstellem a pofámat, amiért ezt érzem, mégiscsak ottvagyokhonnottazénvilágom, ott, ahol odalépek a Nyugati villamosmegállóban a középkorú asszonyhoz, mosolyogva, mondaná meg, megáll-e a villamos a szigeti bejárónál, egyet rebben a szeme, majd alig észrevehetően ugyan, de hátrébb lép picit, nem néz rám, mosolyra gondolni se merek, meg, vakkantja, persze nem áll meg, még ha meg is állhatna akár, lassít, a peron kész, az ajtók nyithatók, a fene se érti, 30 fok megint, de eső előtti párával, szóval negyvennek érzik a villamoson, testek tapadnak, budai hídfő, leszállok, át akarok menni, hogy akkor gyalog be a szigetre, a zebra 20 méterre, állvány, ameddig a szem ellát, csalok akkor, átbújok a korlát alatt, hogy átszaladok, néz rosszallóan a sárga mellényes a túloldalról, de nem mond semmit, megvárja, amíg odaérek, amásikódalratessék, kösziszépen, korlát, bújás, szaladás vissza, csakadélioldalonlehet, akkor mér' nem raktok ki egy táblát a villamosmegállóban, csak javaslat, föltöri a lábamat a cipő, mire beérek a szigetre, vérzik, megállok, hogy leveszem, és akkor látom, hogy az állványok mögött két oldalt már ott van kifaragva a magyar korona, nem kétlem a fontosságát, csakhát. Ottvagyokhonn?
Vissza, repülő, norvég szó, ismerős, közben már egy másik ország ez, ahova visszajövök, amíg én a híd déli oldalát keresem, itt egy elmebeteg majd száz embert meggyilkol, akkor mindegy, hol van az ember otthon, mert ilyenkor embernek is nehéz tételeznem magam, ha ilyen fajtársaim vannak, a teljes békére jövök vissza, csak a csönd sűrűbb, nehezebb egy picit, mint előtte volt, vannak kérdések, amiket föl kell tenni, vannak válaszok, amiket meg kell találni,
vannak vidékek legbelül.
A vidékek végül mindig legbelül vannak, a többi csak tér-idő.
Tanulságos nyaralás.
