csavart sima - avagy a tévéfjord

Tévémaci helyett tévéfjord. Tudod, mint annak idején a halak a Dunán, állítólag annak is mérhető nézettsége volt. De mivel ez az ország, ahol fjordból azt hiszem, eggyel több van, mint halból (meg csillagból az égen, fűszálból a mezőn), fjord megy a tévében napszámba. 

Konkrétan 134 órán keresztül, megszakítás nélkül, a norvég közszolgálati kettes csatornáján, a világ leghosszabb tévéműsorává avanzsálva ekképp. Aha, ez más nem lehet, mint a Hurtigruten, kiált föl az ámult olvasó, kiáltana, ha lila fingja lenne arról, mi az a Hurtigruten. Félre bánat, nekem se volt, egész mostanáig, mármint amíg el nem indult Bergenből a Ms. Nordnorge (Ms. Észak-Norvégia) nevű hajó június 16-án, hogy ma kikössön Kirkenesben, a fedélzetén a szerencse (és Bill Gates) 691 fiával, nem kerül sokba a teljes karika, 21 ezer valahányszáz korona, szorozd meg harmincnéggyel, és annyi, mondjuk a norvég fjordok beszarás szépek, még így tévén keresztül is, ezért is lehet, hogy a fél ország ezt nézi.

Bámulod a hajóorrot, alatta valami zene, vagy még az se, csak hallgatod, ahogy esik az eső, néha meginterjúvolnak egy-egy utast, akik fülig érő szájjal elmondják, hogy egész nap zuhogott, az égegyadta világon semmit nem láttak a tájból, nehéz egy norvég száját lebiggyeszteni, neked legalább az a perspektíva jut, hogy az ablaktörlőt nézheted, amint ütemesen törölgetni a szélvédőt (vagy mi a rossebbje van egy hajónak). Ha már nagyon esik, gyors kapcsolás a hajótestbe, valami szaxis fújja, egy trollszerű fickó énekel, akárhogy, nem is ez a lényeg, nézed, és azon kapod magad, hogy lassan kisimulsz. Tarr Béla díszlépésben jönne a forgatókönyvért, csak mondjuk beültetné a Derzsit szenvedni a fedélzetre, nem lenne könnyű dolga a Derzsinek, tapasztalatom szerint a norvég vidékkel nem lehet betelni, akárhogy iparkodsz, egyszer csak elnyílik a szád, ha nem vigyázol, még a nyál is kicsöppen, résen kell lenni.

Még pont el lehet csípni, ha valakinek épp erre van gusztusa, bár lassan odaérnek a térkép szerint.

Tán el kéne kezdeni félrerakni a Hugrigrutenre. 

csavart sima - avagy hétvége Svédiában

Ahogy norvégul egyre az ember, úgy találja magát egyre több és több olyan helyzetben, amiben egy norvég találja magát. Jelesül az ember ott ül egy szép napon a Sandefjordból (Norvégország) Strömstadba (Svédia) tartó kompon (nevezzük inkább hajónak, bár a rosseb se tudja, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik, amúgy terminuszteknikuszilag), hogy egy hétvégét odaát töltsön.

Egy strömstadi látogatás alapvetően két pilléren áll (vagy bukik, bár olyanról még nem hallottam): az elköltött pénz és a bevitt alkohol mennyiségén. Van ez a városi legenda, hogy a norvégok a svédekhez járnak át inni, már a hajón kezdik, persze, a városi legendák már csak ilyenek, cöcö. Egy pillanat alatt értékeltem át a városi legendákhoz fűződő viszonyomat, ahogy fölszálltunk a hajóra. Én még norvégot ilyennek nem láttam a majd egy év alatt, amióta a lábam betettem az országba, ehhez ki is kellett tenni belőle, mert hogy itt élelmiszerboltban kizárólag sört lehet venni, azt is csak hétköznap este hatig, aki egyéb alkoholtartalmú italt akar venni, vinmonopoletba kell annak menni, de ott is limitált a vásárlás. Alkoholpolitika. 

Én se alkoholhoz, se politikához nem értek, de a józan norvégok azért messze szimpatikusabbak, mint a nem józanok, maradjunk annyiban.

Érdekes hely ez a Strömstad, nagyon szép városka, gyakorlatilag csak norvég szót hallani, én nem tudom, a svédek hogy vannak ezzel, mindenesetre az tény, hogy jó pár koronát otthagynak norvég testvéreik nekik, van ez a Nordby bevásárlóközpont például, ha látod magad előtt a Westendet, na azt szorozd meg kettővel, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, gondolj bármit is a fogyasztói társadalomról, itt kérlek, fogyasztani fogsz, csak az ízlésedre van bízva, hogy mit, de mondjuk kétszáz négyzetméteres édességboltban voltam, kösziszépen, merci, méterszám csak drazsék, plafonig Toblerone, az Anthon Berg marcipánról meg egyszerűen nem vagyok hajlandó nyilatkozni, mert hol szilvával van töltve, hol rumos meggyel, hol meg ki tudja, mivel, hatféle variáció, döntsél akkor, jóvan, ügyes vagy.

Széldzsekit akartam, de hát én egy dolog közül is nehezen választok, nemhogy.

Helyette kifeküdtem a teraszra az orgonaillatba, néztem a Quimby-ütemekre keringő sirályokat, alattam a tengert, a kikötőt, az éppen érkező újabb kompot, és fogyasztóilag vagy sem: de hálás voltam, nagyon.

egy sima - avagy a gyulyásparti

Kölcsönrákvacsora visszajár. 

Pláne, ha az ember felmenőjének főnöke invitál főzésre, akkor főleg nem illik nemet mondani. Plusz: felteszem, minden bevándorló (kivándorló - ó, magyar igék kötői!) életében eljön az a semmi mással össze nem hasonlítható pillanat, amikor választott honfitársainak enyhén remegő térdekkel gulyást (gulást, gulast, gulaszt stb.) prezentál. 

Az Norvégországban úgy van, hogy megveszi az ember platinaárban a húst, heroinárban a fehérrépát (hogy keseredjenek meg, pedig a legkedvencebb zöldségem), hóna alá csapja az otthonról menekített pirospaprikát (sápadt, mint nemecsek az utolsó fejezetben, már a paprika is csak önmaga árnya), gulaszkrémet, Erős Pista bácsit, és uccuneki. 

Odaát már minden előkészítve a kertben, vidám nyári párnák, függőágyak, vederben jég között hűlő vizek, sörök, limonádék, cseresznyefa árnyéka, én nem is tudom, lehet-e az embernek ilyen jó sora egyébként, mindenesetre már kivezetve a házból a kertbe az áram, az asztalon a vadiúj, aznap vásárolt egylapos villanyrezsó (!), már csak azért, hogy odakünn főhessen a gulyás. Szerencsére nem kell sokszor elmondani menet közben, hogy hogyan készül, csak először a házigazdának, aztán a feleségének, aztán a szomszéd thai asszonykának meg a férjének, de végül úgysem az a lényeg, ugye, hanem hogy mindenki kétszer szedi tele a tányérját, Pista bátyám ilyen népszerűségnek még soha nem örvendett, csak úgy tündököl a dicsőségben, ott is kell hagyni a maradékot a házigazdának, aki azért udvariasan, ám valódi aggodalommal az arcán megkérdezi, van-e még nekünk is otthon, nyakamat rá: aggodalmát nem az szüli, hogy szegény mi, nekünk akkor nem marad, hanem nehogy ebben a lélektani pillanatban rájöjjek, hogy nincs, és mégis magammal vigyem az ő Erős Pistáját. 

Persze dagad a magyar mell, működik a gulasz-varázslat, jó, azért szombat este a Nyugati aluljáróban nem kalauzolnám szívesen kedves norvég barátainkat, éppen megteszi országimázsnak Pista bátyám, meg a norvég kertben, egylapos rezsón főtt gulyás. 

Ropogós héjú kenyérrel persze, ha szemfüles az ember, olyat itt is be lehet szerezni, és akkor mindjárt ki is derül, hogy a norvég (és thai) gyerekek valójában magyar gyerekek, azzal az egyértelműséggel kezdik mártogatni a gulyás szaftjába a kenyeret, amivel odahaza a zacskós kakaót rázogatjuk, homo hungarikusz, genetikailag beépülve. 

Az már csak hab a gulyáson, hogy a szétválaszthatatlan szavakból álló hablaty, amiből augusztusban még egy árva hangot nem értettem, időközben nyelvvé magasztosult.