egy sima - avagy az esztendő

Eltelt egy év.

Eme szokatlanul hosszúra nyúlt bevezető után figyelmeztetlek, olvasó: amennyiben azon éred magad, hogy 

- úgy forgatod a sajtszeletelőt, mint Sobri Jóska a fokost,

- agyrákot kapsz a kétheti rendszerességgel biztosan felmerülő "Nincs ott nagyon hideg?" kérdéstől,

- Ibsen nevének hallatán könny szökik a szemedbe,

- róka helyett kurvanagy jávorszarvasok miatt kell satuféket nyomnod szürkületkor,

- a Kékestetőre, már csak mint kedves kis dombocskára gondolsz,

- ha nem egy erdő (vagy tó vagy folyó vagy fjord) mellett (alatt, fölött, -ben) haladsz el, rohamosan esni kezd a komfortérzeted,

- a gyapjú gyakorlatilag az arannyal vált egyenértékűvé a szemedben,

- négy különféle hátizsák van a szekrényedben, plusz: korcsolyatartó táska, síléctartó táska, övtáska, seggtáska, frizbigolftartó táska, táskatartó táska, táskatartótartó táska,

- állandó eposzi jelzőkkel illeted a sajtokat (úgy, mint: sárga/fehér és barna),

- egész rövid kirándulást sem tervezel a kajásdobozod nélkül,

- a waxot nem a hajadra, hanem a lécedre kened,

- egy jó eszpresszóért a fél országod odaadod (bármelyik országod bármelyik felét),

- (érthetetlenül bár, de) megdobban a szíved Haakon koronaherceg láttán,

- megtanulsz az aláöltözetnek is aláöltözni,

- bármi legyen is a jeles esemény: hotdoggal és fagyival ünnepled,

- túracipőd van nyári is, téli is

- csordultig telik a szemed, a szíved szépséggel, bármerre menjél,

(satöbbisatöbbisatöbbi, kinekmi)

akkor fogjál gyanút, hogy Norvégországban élő magyar vagy. 

És örülj.

Én örülök. 

egy simafjordított - avagy a nyaralás

A derék bevándorló - kezdetben legalábbis feltétlenül - ott nyaral, ahonnan kivándorolt, nékemcsakBudapestkell, nekemaBalatonaRiviéra, Debrecenbekénemenni, de legalábbis a Hortobágyra, nagyjából ebben a koordinátarendszerben kell elképzelni a nyári hazalátogatást, kaptam én is a vasmadárra, ideát kellemes 24 fok, kiscipő, póló, de szemfülesen pulcsi és zokni a gépre, mondjuk ne a saját taknyomban töltsem az első hetet, ha lehet, lehetett, viszont a saját verejtékemben töltöttem, éjt nappallá téve, kiszálltam a repülőből, 40 fok, felgyulladt a bőröm, felrobbant az összes belső szervem, mondom, akkor visszaülnék kicsinyég a 4C-re, tán csak amíg hívok egy mentőt a L. F. Nemzetközi elé, hogy szedne össze. Velkámhóm. 

Aggódni nem kell, egy hétig tart, utána épp csak 13 fokig hűl vissza a hőmérséklet, és alig is esik öt napig folyamatosan, legközelebb két bőröndöt csekkolok be, gumicsizmától bikiniig, gyapjúzoknitól trikóig minden elférjen kényelmesen. De lett azért lángos, utcazene fesztivál Veszprémben, új szemüveg a világ legjobb optometristájától, hekk, balatoni képeslap (azóta se érkezett meg Norvégországba, a Posta istenének bütykös kezeit csókoltatom tisztelettel), egy korábbi parti aftörpartija az agárdi hullámpala alatt, és barátok, barátok, barátok, és beszélgetések, és nevetések, és még barátok, és még beszélgetések, hát nem is a Balatonért megy az ember igaziból, hanem ezért, hogy azokba a szemekbe megint belenézzen, ragaszkodik a hús, na, amúgy földrajzilag. 

És aztán már nagyon jöttem volna vissza, gondoltam, leírom-e ezt, nem illik, vagymi, röstellem a pofámat, amiért ezt érzem, mégiscsak ottvagyokhonnottazénvilágom, ott, ahol odalépek a Nyugati villamosmegállóban a középkorú asszonyhoz, mosolyogva, mondaná meg, megáll-e a villamos a szigeti bejárónál, egyet rebben a szeme, majd alig észrevehetően ugyan, de hátrébb lép picit, nem néz rám, mosolyra gondolni se merek, meg, vakkantja, persze nem áll meg, még ha meg is állhatna akár, lassít, a peron kész, az ajtók nyithatók, a fene se érti, 30 fok megint, de eső előtti párával, szóval negyvennek érzik a villamoson, testek tapadnak, budai hídfő, leszállok, át akarok menni, hogy akkor gyalog be a szigetre, a zebra 20 méterre, állvány, ameddig a szem ellát, csalok akkor, átbújok a korlát alatt, hogy átszaladok, néz rosszallóan a sárga mellényes a túloldalról, de nem mond semmit, megvárja, amíg odaérek, amásikódalratessék, kösziszépen, korlát, bújás, szaladás vissza, csakadélioldalonlehet, akkor mér' nem raktok ki egy táblát a villamosmegállóban, csak javaslat, föltöri a lábamat a cipő, mire beérek a szigetre, vérzik, megállok, hogy leveszem, és akkor látom, hogy az állványok mögött két oldalt már ott van kifaragva a magyar korona, nem kétlem a fontosságát, csakhát. Ottvagyokhonn?

Vissza, repülő, norvég szó, ismerős, közben már egy másik ország ez, ahova visszajövök, amíg én a híd déli oldalát keresem, itt egy elmebeteg majd száz embert meggyilkol, akkor mindegy, hol van az ember otthon, mert ilyenkor embernek is nehéz tételeznem magam, ha ilyen fajtársaim vannak, a teljes békére jövök vissza, csak a csönd sűrűbb, nehezebb egy picit, mint előtte volt, vannak kérdések, amiket föl kell tenni, vannak válaszok, amiket meg kell találni, vannak vidékek legbelül.

A vidékek végül mindig legbelül vannak, a többi csak tér-idő. 

Tanulságos nyaralás.

egy sima - avagy a fürdés

Nyár van, norvég nyár, picit esős, picit párás, csatakokban folyik a sundambundamunkon is a víz, de mégis áldassék az összes viking és nem viking istenség, dícsértessenek minden trollok és jávorszarvasok, fjordok és fenyőerdők, hogy nem 35 fok van, csak 25, ami magam között szólva is épp a megfelelő hőmérséklet az első kültéri, norvég fürdés megejtésére.

(Barátaim és üzletfeleim tudják, 25 fok fölött nekem kicsapódik az összes fehérjém, és akkor annyi, meg még esetleg egy csatos Bambi, de többnyire az se segít, rühellem a meleget, azért se olyan nagy baj, hogy ide jöttem lakni, ugye.)

Jön a hívás egy áttikkadozott munkanap után, van-e kedvem valami tóhoz, hogyne volna, kinek nincs, kapom magam, kapom a beretvát (döbbenetes fejlődést mutatok zuhanykabinban beretválkozás terén, nyoma sincs a kezdeti, hogy is mondjam, bizonytalanságnak, bárkivel kiállok zuhanykabinban beretválkozásban), feredőgúnyát izibe', törölközőt (kettőt, de minek?!), vizet, némi harapnivalót, száraz ruhát, szükség esetére egy frizbit, alig is nehezebb 4-5 kilónál a retikül, húzom a flip-flopot, elvégre nyár van, már dudálnak is, hogy itt vannak, picit kell majd sétálni a tóhoz, nem lehet egészen odahajtatni az autóval, persze, persze. 

Mindig elfelejtem, hogy másról beszélünk én és a norvégok, amikor bárminemű menésről van szó. 

Åletjern, így hívják a helyet. 

Egy közepesen nehéz túrát kell elképzelni a tóig, nem is nagyon hosszú, egy órácska az egész oda-vissza, flip-flopban különösen ajánlom, 4-5 kilós retivel a vállon meg egyszerűen vétek kihagyni, pláne két norvéggal, akik hármat lépnek, amíg én egyet, közben ugrabugrálnak néha kicsinyég, dalolnak, jó kedvük van az istenáldottaknak, kinek volna szíve követ vetni rájuk, nyár van, fürdeni megyünk, örülünk, na. Örülök én is, akkor mindennél jobban, amikor nem töröm ki a nyakam a századik szikláról lefelé kúszva (félig seggen, igen), már flip-flop nélkül, meztélláb, úgy mintha biztonságosabb volna, kicsit úgy érzem magam, mint Legolas, annyi csak, hogy az így huss, suhant a sziklákon, mint szellő, meg lobogott az ezüst haja utána, de tényleg csak ennyi a különbség. 

És persze megéri. Ez az az ország, ahol bármennyit menni megéri, bármilyen körülmények között, ha öt bocskort elkoptat az ember, akkor is, mert ami a végén lesz, az mindenképp gyönyörű. 

Akkor az ember lemászik a sziklákon, bele a 20-21 fokos vízbe, csillan a nap, csicserg a madár, fodrozódik a víz, giccs-gyanús már megint, a fene egye meg, mindig ez van, talál az ember akkor egy mohás sziklanyúlványt a víz alatt, ami kilóg belőle, az meg éppen olyan, mint egy fotel, beleül akkor az ember a sziklafotelbe, nyakig a vízbe, hátrahajtja a fejét, nézi az élő képeslapot maga körül, és arra gondol, hogy szökellhet a Legolas a búsba elfele a szikláin az ezüst hajával, arra.
Hogy most bizony (megint) nem cserélne senkivel. 

csavart sima - avagy a tévéfjord

Tévémaci helyett tévéfjord. Tudod, mint annak idején a halak a Dunán, állítólag annak is mérhető nézettsége volt. De mivel ez az ország, ahol fjordból azt hiszem, eggyel több van, mint halból (meg csillagból az égen, fűszálból a mezőn), fjord megy a tévében napszámba. 

Konkrétan 134 órán keresztül, megszakítás nélkül, a norvég közszolgálati kettes csatornáján, a világ leghosszabb tévéműsorává avanzsálva ekképp. Aha, ez más nem lehet, mint a Hurtigruten, kiált föl az ámult olvasó, kiáltana, ha lila fingja lenne arról, mi az a Hurtigruten. Félre bánat, nekem se volt, egész mostanáig, mármint amíg el nem indult Bergenből a Ms. Nordnorge (Ms. Észak-Norvégia) nevű hajó június 16-án, hogy ma kikössön Kirkenesben, a fedélzetén a szerencse (és Bill Gates) 691 fiával, nem kerül sokba a teljes karika, 21 ezer valahányszáz korona, szorozd meg harmincnéggyel, és annyi, mondjuk a norvég fjordok beszarás szépek, még így tévén keresztül is, ezért is lehet, hogy a fél ország ezt nézi.

Bámulod a hajóorrot, alatta valami zene, vagy még az se, csak hallgatod, ahogy esik az eső, néha meginterjúvolnak egy-egy utast, akik fülig érő szájjal elmondják, hogy egész nap zuhogott, az égegyadta világon semmit nem láttak a tájból, nehéz egy norvég száját lebiggyeszteni, neked legalább az a perspektíva jut, hogy az ablaktörlőt nézheted, amint ütemesen törölgetni a szélvédőt (vagy mi a rossebbje van egy hajónak). Ha már nagyon esik, gyors kapcsolás a hajótestbe, valami szaxis fújja, egy trollszerű fickó énekel, akárhogy, nem is ez a lényeg, nézed, és azon kapod magad, hogy lassan kisimulsz. Tarr Béla díszlépésben jönne a forgatókönyvért, csak mondjuk beültetné a Derzsit szenvedni a fedélzetre, nem lenne könnyű dolga a Derzsinek, tapasztalatom szerint a norvég vidékkel nem lehet betelni, akárhogy iparkodsz, egyszer csak elnyílik a szád, ha nem vigyázol, még a nyál is kicsöppen, résen kell lenni.

Még pont el lehet csípni, ha valakinek épp erre van gusztusa, bár lassan odaérnek a térkép szerint.

Tán el kéne kezdeni félrerakni a Hugrigrutenre. 

csavart sima - avagy hétvége Svédiában

Ahogy norvégul egyre az ember, úgy találja magát egyre több és több olyan helyzetben, amiben egy norvég találja magát. Jelesül az ember ott ül egy szép napon a Sandefjordból (Norvégország) Strömstadba (Svédia) tartó kompon (nevezzük inkább hajónak, bár a rosseb se tudja, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik, amúgy terminuszteknikuszilag), hogy egy hétvégét odaát töltsön.

Egy strömstadi látogatás alapvetően két pilléren áll (vagy bukik, bár olyanról még nem hallottam): az elköltött pénz és a bevitt alkohol mennyiségén. Van ez a városi legenda, hogy a norvégok a svédekhez járnak át inni, már a hajón kezdik, persze, a városi legendák már csak ilyenek, cöcö. Egy pillanat alatt értékeltem át a városi legendákhoz fűződő viszonyomat, ahogy fölszálltunk a hajóra. Én még norvégot ilyennek nem láttam a majd egy év alatt, amióta a lábam betettem az országba, ehhez ki is kellett tenni belőle, mert hogy itt élelmiszerboltban kizárólag sört lehet venni, azt is csak hétköznap este hatig, aki egyéb alkoholtartalmú italt akar venni, vinmonopoletba kell annak menni, de ott is limitált a vásárlás. Alkoholpolitika. 

Én se alkoholhoz, se politikához nem értek, de a józan norvégok azért messze szimpatikusabbak, mint a nem józanok, maradjunk annyiban.

Érdekes hely ez a Strömstad, nagyon szép városka, gyakorlatilag csak norvég szót hallani, én nem tudom, a svédek hogy vannak ezzel, mindenesetre az tény, hogy jó pár koronát otthagynak norvég testvéreik nekik, van ez a Nordby bevásárlóközpont például, ha látod magad előtt a Westendet, na azt szorozd meg kettővel, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, gondolj bármit is a fogyasztói társadalomról, itt kérlek, fogyasztani fogsz, csak az ízlésedre van bízva, hogy mit, de mondjuk kétszáz négyzetméteres édességboltban voltam, kösziszépen, merci, méterszám csak drazsék, plafonig Toblerone, az Anthon Berg marcipánról meg egyszerűen nem vagyok hajlandó nyilatkozni, mert hol szilvával van töltve, hol rumos meggyel, hol meg ki tudja, mivel, hatféle variáció, döntsél akkor, jóvan, ügyes vagy.

Széldzsekit akartam, de hát én egy dolog közül is nehezen választok, nemhogy.

Helyette kifeküdtem a teraszra az orgonaillatba, néztem a Quimby-ütemekre keringő sirályokat, alattam a tengert, a kikötőt, az éppen érkező újabb kompot, és fogyasztóilag vagy sem: de hálás voltam, nagyon.

egy sima - avagy a gyulyásparti

Kölcsönrákvacsora visszajár. 

Pláne, ha az ember felmenőjének főnöke invitál főzésre, akkor főleg nem illik nemet mondani. Plusz: felteszem, minden bevándorló (kivándorló - ó, magyar igék kötői!) életében eljön az a semmi mással össze nem hasonlítható pillanat, amikor választott honfitársainak enyhén remegő térdekkel gulyást (gulást, gulast, gulaszt stb.) prezentál. 

Az Norvégországban úgy van, hogy megveszi az ember platinaárban a húst, heroinárban a fehérrépát (hogy keseredjenek meg, pedig a legkedvencebb zöldségem), hóna alá csapja az otthonról menekített pirospaprikát (sápadt, mint nemecsek az utolsó fejezetben, már a paprika is csak önmaga árnya), gulaszkrémet, Erős Pista bácsit, és uccuneki. 

Odaát már minden előkészítve a kertben, vidám nyári párnák, függőágyak, vederben jég között hűlő vizek, sörök, limonádék, cseresznyefa árnyéka, én nem is tudom, lehet-e az embernek ilyen jó sora egyébként, mindenesetre már kivezetve a házból a kertbe az áram, az asztalon a vadiúj, aznap vásárolt egylapos villanyrezsó (!), már csak azért, hogy odakünn főhessen a gulyás. Szerencsére nem kell sokszor elmondani menet közben, hogy hogyan készül, csak először a házigazdának, aztán a feleségének, aztán a szomszéd thai asszonykának meg a férjének, de végül úgysem az a lényeg, ugye, hanem hogy mindenki kétszer szedi tele a tányérját, Pista bátyám ilyen népszerűségnek még soha nem örvendett, csak úgy tündököl a dicsőségben, ott is kell hagyni a maradékot a házigazdának, aki azért udvariasan, ám valódi aggodalommal az arcán megkérdezi, van-e még nekünk is otthon, nyakamat rá: aggodalmát nem az szüli, hogy szegény mi, nekünk akkor nem marad, hanem nehogy ebben a lélektani pillanatban rájöjjek, hogy nincs, és mégis magammal vigyem az ő Erős Pistáját. 

Persze dagad a magyar mell, működik a gulasz-varázslat, jó, azért szombat este a Nyugati aluljáróban nem kalauzolnám szívesen kedves norvég barátainkat, éppen megteszi országimázsnak Pista bátyám, meg a norvég kertben, egylapos rezsón főtt gulyás. 

Ropogós héjú kenyérrel persze, ha szemfüles az ember, olyat itt is be lehet szerezni, és akkor mindjárt ki is derül, hogy a norvég (és thai) gyerekek valójában magyar gyerekek, azzal az egyértelműséggel kezdik mártogatni a gulyás szaftjába a kenyeret, amivel odahaza a zacskós kakaót rázogatjuk, homo hungarikusz, genetikailag beépülve. 

Az már csak hab a gulyáson, hogy a szétválaszthatatlan szavakból álló hablaty, amiből augusztusban még egy árva hangot nem értettem, időközben nyelvvé magasztosult. 

egy sima - avagy a norvég nemzeti ünnep

Nasjonaldag, ahogy a norvég mondja. Meg mondja még úgy is, hogy 17. mai, syttende mai, szöttene máj. 1814-ben ezen a napon fogadták el a norvég alkotmányt, igaz, ekkor még unióban voltak Svédországgal, de ez senkit nem zavar abban, hogy derekasan megünnepelje. 

Szöttene máj kötelező kellékei: 

1. Bunad (bűnád), a norvég nemzeti viselet, tájegységekenként változó színvilággal, mintával, fél évestől 99 évesig felöltik ilyenkor. A bunad nagyon drága, több tízezer korona, bár van, aki maga készíti, sok angyagot benne hagyva, hogy a bunad ügyesen le tudja követni a test korral járó változásait - bunadot nem vesz az ember úton-útfélen. 

2. Norvég zászló, kicsi, nagy, még nagyobb, ezt lengetik, babakocsira, autóra, süteményre tűzik.

3. Felvonulás, azaz a tog, ami szó szerint vonatot jelent, de a norvégok szíve éppen nem megszakad, amikor elindul a vonat, hanem megtelik örömmel. (Teszem hozzá, picit az enyém is.)

4. Pølse med brød, szó szerint kolbász kenyérrel, de ez itt északon a hotdogot takarja: diszkréten ízetlen, virsliszerű matéria édeskés hotdogkifliben, általában kecsöppel nyakon öntve. Ez gyakorlatilag a norvég nemzeti eledel, nincs alkalom, hogy ne legyen pölsze, pölsze nélkül nemigen forog előre a világ kereke errefelé. 

5. Fagyi, azaz is, ísz, a nemzeti ünnepen hagyományosan annyi fagyit ehetnek a gyerekek, amennyi beléjük fér, mondjuk nem tudom, pl. az altai gyerekek mennyire vágynak fagyira, de nekik legyen mondva. Mondta is az egyik pici ember az óvodában, hogy május 17-én Norvégia is kap fagyit, mert neki van a szülinapja. Valójában. 

6. Fúvószenekarok. Majd minden iskola rendelkezik ilyennel, ők vezetik a menetet. 

7. A végzős diákok, azaz a russ-ök (rüssz), akik ezen a napon utoljára viselik a piros/fekete/kék kantáros nadrágjukat, amiben három hete járnak, ők ebben is vonulnak. 

8. Öröm és büszkeség. Szerintem ez az egyik legfontosabb hozzávaló. Picit össze is szorult a szívem, miközben néztem ezeket a kedves, mosolygó embereket, akik azt éneklik a himuszukban, hogy igen, szeretjük ezt az országot, és tényleg szeretik, norvégnak lenni jó, mondják, büszkén fölöltik a népviseletet, lobogtatják a zászlót, és mondják ismerősnek, ismeretlennek, hogy "gratulerer med dagen", ezt szülinapra mondják egyébként. Meg Norvégia szülinapjára. 

Ki szabad találni, miért szorul össze a szívem. 

csavart sima - avagy a frizbigolf (eminnen nézve)

Átestem - ha nem is a ló (lovak a tavaszeleji folyókálás óta pláne kíméljenek, kösziszépen!), de - a frizbigolfkosár túloldalára. (Bejegyzés még az onnansó oldalról.) Visszafordíthatatlanul kitavaszodott, és az erdőt ellepték a táskások. Táskásfrodók. Viszik a 15-20 frizbit az oldalukon (minek annyi?!), itt-ott előbukkannak az erdőből, addig sosem látott, titkos ösvényekről, és dobnak, örülnek, bosszankodnak, beszélgetnek, kacagnak, és olyan felháborítóan jól érzik magukat, hogy bevándorló legyen a talpán, aki ellenáll.

Persze kell hozzá egy barát. Legalább. De egy barát nagyon sok ám, ha adatik, főleg idegenben, egy magyar barát, akkor már gazdag vagy, határtalan. 

Mielőtt azt gondolnánk, hogy előássuk a szekrény aljáról az NDK-s frizbit, amivel a MÁV-üdülő strandján dobáltunk, utoljára 1987-ben, na még mielőtt ezt gondolnánk, gyorsan hunyászkodjunk meg. Ez kérem, sport. Todomány. Technika. (Gondolná a fene, egyébként.) Eleve van háromféle frizbi, drágáért. 

Az egyikkel kurvamesszire lehet dobni, mármint majd egyszer, amikor az ember túltette magát azon a sokkon, hogy a keze kacska, az ujjai virslik, az alkarja képtelen konkáv szögekbe fordulni, vagy ha képes, akkor úgy is marad kicsinyég, ezek eredőjeként éppen tizennyolc és fél centire sikerül elhajítani a frizbit, jobb napokon tizenkilencre, ami viszont legalább rohadt vicces. 

A másikkal egy kicsit kevésbé messzi dobunk, akkor használjuk, amikor már közelítünk a kosárhoz. 

A harmadikkal közelre dobunk, kezdő frizbigolfisták legszívmelengetőbb távolsága a közel, esetleg a még közelebb. 

Na és akkor még a kis számok és nyilak a frizbiken, melyik milyen irányba kanyarodik milyen sebességnél, milyen erősséggel, érdemes picit átvenni a hatodikos fizikát, mielőtt frizbire kapunk. Már csak azért is, hogy legyen mire fogni, miért száll hajszálpontosan a másik irányba a frizbink, de megismerjük legalább az aljnövényzetet is, cukik például a páfrányok, amikor kifele pöndörödnek a bepöndörödöttségből, láttam eleget, nem a levegőbe beszélek. 

Először csak egy frizbi van. Aztán kerül még egy, ki kell próbálni a nagyon messzire hordót is, na. És akkor a közeli mit vétett? Olyan is kell. Né', az meg milyen szép türkizkék. Ezen meg méhecske van. Az meg 0.5-tel tart egy picit balra, bármit is jelentsen ez. Most a rózsaszínnel van kedvem dobni. 

Neszeneked, minekannyifrizbi. 

Sok-sok frizbi kell. És sok-sok frizbigolfozás, mert az jó. 

csavart sima - avagy Grigorij Szokolov

Grigorij Szokolov Skienben adott koncertet.

Három hónapja megvannak a jegyek (életem első internetes vásárlása, nem kevés küzdelem árán, elbaszott Java alkalmazásoktól és rosszul megválasztott böngészőktől tikkadtan ültünk végül a harmadik sorban, de megérte!), három hónapja csipkézem a lelkem, közvetlenül a reggeli fog- és szemüvegmosás között, minden nap.

Keresem az esemény norvég vonatkozásait. Hogy passzentoljon azért, ne csak ilyen öncélú izé legyen, nyamoggás megint valami kulturális attrakción, sznob ne érje a ház elejét. 

1. itt esett meg Norvégországban

2. szerintem bármelyik másik országban elképzelhetetlen, hogy a világ egyik legjobb zongoristája egy ötvenezres városban koncertezzen

3. szintén elképzelhetetlen, hogy csak a közvetlen környezetemben két-három gyerek üljön apuval, és hallgassa Szokolovot (az egyik szerintem már a Bach Ouverture Sarabande tételénél elaludt, de van-e szebb, mint arra aludni, ahogy Szokolov játssza a Bachot?!)

Vagy ahogy Szokolov bármit játszik. 

Talán kevesen tudják, hogy Fáy Miklós, mielőtt celeb (sic!) (benne van a celebhatározóban (sic!)) és csudálatos zsűritag lett, zenekritikus volt, nekem tetszett, amiket írt, olvastam, szerettem. Azóta ritkábban olvasom, ritkábban szeretem, viszont ennél pontosabban senki nem mondja el, mi van a Szokolovval: 

"A baj csak az, hogy Sokolov feddhetetlen zongorista. Ami magát a zongorázást illeti: talán a világ legjobbja. Az egész ember mintha egy személyben akarná bemutatni a természetes kiválasztódást, homo pianisticus, a test már tökéletesen alkalmazkodott a zongorázáshoz. A hát úgy görbül, hogy a karoknak kényelmes legyen a tartás, a fej úgy ül a vállak között, ahogy a napi nyolc óránál kevesebbet gyakorló lényeknél soha nem szokott, pocak, hogy legyen ellensúly. Csodálatos kéz, fantasztikus ujjak. Sokolov tökéletesen uralja a hangszert, fantasztikus színek, hangok, trillák, minden, amit csak akarhat a hallgató." 

"Homo pianisticus." 

Olyan egyértelműséggel zongorázik, ahogyan más levegőt vesz. 

Jelenvaló minden pillanatban.  

Most az mindegy, hogy szeretjük-e történetesen a komolyzenét, vagy mit szeretünk. Csak mondom csendben: bármit csinálni így érdemes. A gombapörkölttől a keresztszemes hímzésig. 

Homo akármisztikusznak lenni. 

Na, már csak ezért is érdemes Szokolov-koncertre járni.

egy sima - avagy a sztillekocsi

Ha már tömegközlekedés, akkor vonat, s ha már vonat, akkor sehova máshova be ne vagoníroztasd magad, ó, Utazó, csakis a stille, azaz a csendes kocsiba a norvég vasúttársaság szerelvényein (kisgyerekesek igazoltan távol). Tudod, amelyiknek az ikonján a kis muki a szája elé tartja a kezét, hogy nemzetközileg is dekódolható legyen, és azt mondja: hysj, pszt, csönd legyen, kussolj, pofádat befogod, aki előbb megszólal, az viszi ki a szemetet. 

Népnemzeti csendkirály. 

Mindig is izgatott a nem megszólalás. Annyit pofázunk fölöslegesen. De persze nem úgy nem megszólalni, hogy ülök egyedül a lakásban, nem megúszni ezt is, mint oly sok mindent, hanem tényleg, igazán nem megszólalni. Haladóknak: még csak gondolni se igen, semmit se. És hogy ehhez nem kell karthauzi szerzetesnek felcsapni, vagy elzarándokolni egy asramba, hanem a civilizáció kellős közepén, A ponttól B pontig utazva lehet kussolni, hát ez valami olyan élmény volt, mint az első hóesés, amit felértem ésszel. 

Se beszéd, se telefon, se számítógép, se zenemasinéria, picit zörögsz a répás szendvics nejlonzacskójával, már néz a néni a szomszéd ülésről, mi ez a lárma, nem erről volt szó. Röstelled is a pofádat. 

A stille kocsi szabadon választott program, semelyik kalauz nem terel uzival befele, kalauzi, de ki ide belép, fel kell, hogy hagyjon minden zajjal. Ez is tetszik nekem, a hozzáadott felnőttség: bevállaltam, odaültem, kikapcsolom a telefont, és kussolok. A legkülönbözőbb alakok ültek ott, kigyúrt fiú sporttáskával, tinédzser lány, néni, üzletember, de mindenki ugyanúgy hallgatott. 

Van a hallgatásban valami egyetemes. 

A fene se gondolta, hogy épp az NSB stille vagonjában esik meg ez a felismerés. De ha már így alakult: keblemre, NSB! 

egy sima - avagy a muzsikusok

Nem nagyon tartom rajta az ujjam a norvég muzsika artériáján, nem eléggé, kicsit röstellem is, de ha zenét kelletik hallgatni, jobbára leragadok Wolfgang A-nál és barátainál. 

Viszont szerencsére Kurt Nilsen megkerülhetetlen, ha Norvégországban élsz, Kurt Nilsen egyszer csak szembejön, és ha egyetlen hangot hallottál kijönni a torkából, hetekig nem hallgatsz mást, de minimum odacsapod Wolfgangék mellé a listára, bizton tudva, hogy egyikőjük sem sértődik meg. 

Ez a fickó annak idején megnyerte az Idol norvég verzióját, majd a következő évben a World Idol nevű versenyt, ami az addigi Idol-nyertesek között volt hivatott kihirdetni az abszolút győztest, nem örültek neki, mert a papírforma szerint az amerikai kislánynak kellett volna nyernie, mégiscsak az ő kutyájuk kölyke, na de Kurt is ott volt a versenyzők között, én nem is értem, miben reménykedtek ezek odaát.

Azért siettek megjegyezni, hogy ő egy marketing-rémálom, mert úgy énekel, mint egy angyal, de úgy néz ki, mint egy hobbit, Kurt aranyosan mosolygott, marketing, piha!, és amikor a végén ráengedték a hétmillió aranypapírkát ünneplés gyanánt, picit előrébb lépett a színpadon, hulljon az aranypapírocska, ahova akar.

Azóta is úgy néz ki, mint egy hobbit, egyébként. És azóta is úgy énekel, mint egy angyal.

Majd maga mellé vett három másik norvég muzsikust, jelesül Espen Lindet, Askil Holmot és Alejandro Fuentest, és újragondoltak két cédényi, már eleve is elég jól megírt dalt.

Hogy tömören fejezzem ki magam: halleluja.

csavart sima - avagy a titkos barát

Miközben mindenhol szerteszét folydogált a lószar, kis csoda született az óvodában. 

Magam mindig haragudtam az ún. prodzsektekre, manapság ilyen prodzsektek (vö. még projekt, prosjekt) mentén éljük az életünket, ami nem prodzsekt, az nincsen is, csak úgy, magunktól csinálni jószerivel már semmit nem tudunk, csak ha prodzsektbe van erőltetve, magyarul meg se tudnám mondani, mit jelent. 

Hogy én prodzsektnek örülni fogok valaha, sose gondoltam. Hogy értelme lehet, azt meg pláne nem. 

Hemmelig venn, titkos barát, így hívják a prodzsektet, amit az óvodavezető kitalált. Egy hónapon át tartott (ez a prodzsektek fontos jellemzője egyébként, hogy tólig tartanak), az első napon mindenki kapott egy lezárt borítékban egy kis lapot, rajta két névvel. Az egyik név az egyik közvetlen kollégám a csoportból, a másik egy kolléga az egész óvodából. Egy hónapon át kellett a titkos barátod munkáját megkönnyíteni, őt körbekedveskedni, egyáltalán kommunikálni vele, segíteni, megnevettetni, esetleg segítő szándékú kritikával illetni, ahogy a helyzet éppen adta. 

A helyzet pedig adta. Mert ember és ember között csak helyzet van. 

Eleve megméretsz: mennyire figyeltél eddig oda? Prodzsekt nélkül, ugye. Hogy segítetted a másikat? Egyáltalán mennyit tudsz róla? Csokit vagy gyümölcsöt csempéssz a kabátzsebébe? Viccet írj neki mókás képeslapra, vagy Pilinszky-verset norvégul? Érteni fogja, ha kap egy különleges üveggolyót, mert ő egy különleges teremtés? Jólesik neki, ha megöleled? 

Hogy mennyi mindent nem tudunk mi egymásról, akik nap mint nap egymás mellett élünk. 

Felpezsdült a ház, színes cetlik lepték el a falakat, rajtuk kedves üzenetek, szuper vagy a munkádban, ha jelesül nem is érzed magad annak, akkor is örülsz, kípszmájling, de működik, csokik, almák, teafilterek, kölcsönkönyvek, képeslapok bukkantak elő fiókokból, zsebekből, kosarakból, cinkos vagy épp elkapott pillantások, kinek mi volt a fontos, lehessen-e sejteni, hogy ő a titkos barát, vagy pont ne. 

Máshogy ment az ember dolgozni. Máshogy nézett a másik emberre. Állított az optikán. Próbálta lekövetni a másik mozdulatait, mint a jó táncos. Mindig az volt a lényeg, hogy a másik örüljön. 

És láss csodát: ha sikerült, örültél te is. 

Tulajdonképpen ennyire egyszerű. Ennyire. 

Az egésznek semmi értelme nem volt, ha ez nem derült ki. 

Viszont ha kiderült, akkor isten áldja a prodzsektet. 

egy fjordított - avagy a lószar

Egy likas kétfilléres nem sok, annyit se adtam volna azért, hogy valaha ezt mondom majd, de az, amit eddig a legjobban utálok itt: amikor beköszönt a tavasz. 

Mert persze, hogy 

mókuska (szalad át az úton reggel, de azért meg-megáll, és szimatol, plusz gombszem, hát meg kell zabálni)

madár (csicsereg egyvégtébe' az összes, ami nem kevés, tekintve, hogy itt van egy parittyahajtásnyira az erdő)

napsütés (kijöhet velem a maradék hóra, aki a norvég napos órák számát mószerolni akarja)

hőmérséklet (ma 18 fokot mutatott a hőmérő napközben, és erről nincs több mondanivalóm)

tulipán (minden hétre jut tulipán, más színű, ott van a dohányzóasztalon, folyton bámulni kell, olyan szép).

Na de lószar is, kérem. Lószar, effektíve, nem átvitten, senki nem viszi át sehova, hogy keseredjen meg. Itt az a bazi nagy lovarda mellettünk, az isten se tudja, hány lóval, nem erős a lóarcmemóriám, plusz lóversenypálya, most meg ez a kezdődő tavasz, a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra, meg a lovak is kipörögnek. Kipörögnek, és szarnak. És mert az út közepén szeretnek menni, és mert a fenekük lyuka is középre esik, hát hajszálpontosan az út közepére szarnak, de nem kicsit, hanem. 

Paralel pedig még itt van az a hat raklapnyi hó, aminek el kellene olvadnia, de az nem megy ám gyorsan, mert nappal olvad, aztán ami fölolvadt, éjszaka kicsit még visszafagy, összefüggő jégtábla az egész vidék, nem vénnek való, másnap kezdődik elölről, szerintem ennél még Kőmíves Kelemen is jobban járt, pedig az is kurva bosszantó lehet, hogy amit ma fölraksz, leomlik reggelre. 

Na most, amikor bele van fagyva, az hagyján, lépkedel a fagyott lószaron, istenem, még érdekes is, ahogy ez a kétféle matéria, vagy mi, összevegyül, érdekes a jégbe fagyott lószar, na. Ráadásul veszélytelen. Elesel, egyenest bele a lószarba, na és, röhögöd pofán, közted és közte az áldott jég. 

Viszont amikor olvad. Olvad a jég, olvad a hó, keveredik a földdel, leszen sár, olvad a lószar alant, és akkor az egész lószaros-sáros izé folyókál lefelé az úton, itt-ott patakká dagad, muszáj középütt menned, mert két oldalt még jeges, de középütt a legdrámaibb a helyzet, oda szeretnek szarni, ugye, választhatsz, hogy lószarról lószarra vagy sárkupacról sárkupacra ugrálsz-e, fröcskölöd a harisnyádra, ami a lábad alá kerül, közben a legjobb lenne nem is nézni lefele, mert ez az egész folyókálás legalább annyira undorító, mint amennyire a mókus cuki volt ugyanaznap reggel. 

Tavaszelő-átugrást vállalok. Akár lóval is. 

egy sima - avagy Vrådal

Ha az ember nagyon úgy akar csinálni, mint a norvégok, akkor egyszer életében biztosan elmegy a Vrådal nevű helyre, bérel egy hüttét, és síel, amíg le nem kapcsolják a felvonóról vagy ki nem esik a szpurból. Veldig norsk - nagyon norvég, mondta az egyik kollégám bazsalyogva, miután visszajöttem a vrådali hétvégéről, szeretik, amikor úgy csinálok, mint a norvégok, de alapvetően engem is szórakoztat, amikor egy külhoni az egyik kezével karikás ostort pattogtat, a másikkal kevergeti a lecsót, és közben szól a jó ebédhez a nó(u)ta (van még ez egyáltalán?!), szóval megértem én. 

Veldig, ezt a szót egyébként nem ismeri föl a rendszer, helyette mondja: velődig, és nem is tudja, hogy egy kőhajtásnyira van az igazságtól, ó, be szép, a magyar s a norvég etimológia ha találkozik!

Kis magyar kolónia gyűlt össze ott az egyik hüttében, négyen jöttek Kristiansandból, hárman eminnen, ebben mindig van valami izgalom, összezárva olyanokkal, akiket nem ismersz, és például szeretned sem kell őket rögtön, csak azért, mert magyarok, lehet, hogy büdös a szájuk, vagy a tiéd büdös, és akkor ők utálnak téged azonnal, ráadásul a krumplit is nagyobb kockára vágod a paprikás krumplihoz, mint emezek, szóval nem egyszerű. Aztán persze az ember olyan, amilyen. Amilyen mindig is, bőrből kibújni, hát az nehézkes. És akkor a vrådali hétvége oda kulminál, hogy élő betűkből kirakjuk: Vrådal, én vagyok a V, fekszem a földön, szétnyitott lábam a levegőben, a várandós lány az R, mert azt elég nehéz amúgy megcsinálni, de a leleményes magyarokon semmi nem fog ki, oldalra fordul, és akkor  gyakorlatilag azonnal ő az R, ezek után gyerekjáték az Å, így (is) telik-múlik az idő az ismeretlen magyarokkal Vrådalban.

A paprikás krumpli csodás, a felmenőm által előzetesen legyártott pecsenyezsír sült hússal remek választás, még hegyes zöldpaprikára erősen hajazó csípős paprikát is sikerült szerezni, hát pont úgy nézett ki a reggeliző asztal, mintha egy bakonybéli kulcsos házban lettünk volna, csak abban nincs szauna,  amit persze nem használtunk, mert  közben az éjszakába nyúló ektivitiben a közlegényből valahogyan közlekedőedény lett, de hogy hogyan, azt innen nézve már nehéz megmondani. 

Persze volt síelés is, mondta egy kedves norvég, hogy ez nem nehéz pálya, csak az elején van egy kis emelkedő meg egy kis lejtő, de aztán már egyenes, aztán már tényleg egyenes volt, az addigot meg most nem részletezem, de meg fogom ezt tanulni, ha beledöglök, akkor is, majd nem nézek oldalra, és akkor nem fog frusztrálni, hogy az öt éves úgy tolja magát free style stílusban előre, mint senki, illetve csak mint a közvetlenül mögötte sífutó, 70 éves nagypapája, nyilván tőle tanulta, kijöttek hétvégére Vrådalba picit, ezeknek szerintem már beépült a DNS-ükbe valami egyensúlyozó-izé, ötezer éves az első síléc lelet, könyörgöm. 

(Engem jól ismerőknek mondom: fentiektől függetlenül szinte kedvet kaptam a föntről lefele irányvonalra is. Szinte.) 

Mindent összevetve: keblemre az összes ilyen velőig norsk, velőig ungarsk hétvégét!

szaporítás - avagy a virtuálbonbon

Mindenre elszánt rajongóimat sietek hamarjában megnyugtatni: épp olyan üdvözült mosollyal az arcomon bukom el rendre az idővel vívott harcban, mint a derék Don Quijote az ő szélmalmai ellenében.

Még hogy ez egy unalmas ország, ahol csinálni aztán végképp semmit nem lehet?! (vö. még: rossznyelvek) Egyik dolog csinálódik a másik után, s épp csak az azokról való híradás sínyli. 

Ám egyszer csak utoléri magát az idő, természete szerént, addig is egy kis virtuális csemege, virtuálbonbon, remélem, egyszer az egész országra nézvést elérhető lesz.

Mert szép. 

egy sima - avagy a spa-mőte

Mőte, megint. Voltaképp akár minden bejegyzés kezdődhetne így, és akkor utána kanyarodnánk csak az aktuális tárgyra, itt átlag minden második napra esik valami mőte,  persze furfangosan mindenféle egyéb fedőneveken nyomulnak a mőték, de az éber tudatállapotú bevándorlót nem lehet ám átverni.  Ez a sok mőte csak azért idegesítő egy picit, mert ennyi fontos, mőtére érdemes dolog ugye nem történik az emberrel, olyan ez, mint amikor az Alföldi egy nyáron két-három Shakespeare-t rendez, hajlamos az ember gyanút fogni, hogy ennyi mindent azért nem lehet a Shakespeare-ről gondolni, és tényleg nem, derül ki utóbb. 

Na de a jó norvég ott szupportál, ahol tud, mőte és mőte közt is van különbség, hogy a dolgozó feje ne essen bele az unalomtól arccal lefelé a nagy mőtelavórba, időnkint fel-felüti a fejét egy olyan mőte, amelyik más, mint a többi. Például nem a megszokott helyszínen zajlik, hanem fölcihelődik az egész paidagágász kar (vö. Weöres), bezárjuk egy napra az óvodát, és elautózunk az egy órányira lévő Kragerøbe, mutatom, érdemes. 

Azt mondják, itt van Skandinávia egyik legszebb spa hotele, hát azt nem tudom, nem láttam az összeset, de fogalmazzunk úgy: ennek itt van esztétikuma. A spa hotelnek, ahova a mőtét kihelyeztük, úgy értem. Eleve a szívcsücskömben ez a minimál-miliő, fa, fehér, bézs, kicsit koptatott, semmilyen tárgy nincs csak úgy odarakva, hanem ami oda van rakva, az végül úgy ott van, és mintha mindig is ott lett volna, és mintha ott lenne innentől fogva, míg a világ s hét nap, és még tizenkét óráig. 

Mondjuk lennék tárgy egy ilyen kragerø-i spa hotelben. 

 

Akkor az ember a mőtét is máshogy nyomja le a torkán, ha utána lehet küldeni a tárgyalóterembe bekészített raklapnyi dinnyét, ananászt, narancsot, majd leöblíteni kávéval, teával, vízzel (ízlés szerint  beléje karikázott lime, esetleg narancs), és a szünetben még a mozivászon méretű tévét is bekapcsolják nekünk (jó, csúsztatok, főleg nekik, bár igaz, ami igaz: kinek drukkoljon a szegény bevándorló, ha már egyszer itt van, pláne síversenyen?!) hogy megnézhessük, amint az ügyes norvég férfiak megnyerik a négyszer 10 kilométeres sífutó váltó aranyérmét a világbajnokságon. 

A kültéri buborékfürdőről nem beszélve. 

Ahhoz képest minden mozdulatlan, hogy ül az ember a forró vízben, a levegő mínusz pár fokos, őrjöngve ugrálnak a buborékok, szemmagasság alatt a fenyők hegye, alant a kis híján ötszáz szigeten, szigetecskén fekvő város, lassan leszentül a nap, udvariasan átadja helyét a párával kevert ködnek. 

Akkor az ember azért nem tud nem arra gondolni, hogy itten kérem, el vagyon érve a cél, amúgy spa-ügyileg. 

És amennyiben a norvég mőték java részének lényege: beszélni sokat, ettől fontosnak érezni úgy magunkat, mint a terítéken lévő kérdéseket, majd ügyesen kikerülni a cselekvést magát, akkor jelentem: mőte-ügyileg is szakasztott ez a helyzet.

csavart sima - avagy a kompetencia

Szép magyar szó ez a kompetencia, norvégul legalább kompetanse, kicsit úgy hangzik, mint ha valami tánc lenne, zenére persze, ki hogyan muzsikál, egyébként. 

Hozzáértés, illetékesség, alkalmasság, képesség. Jó esetben a dolgozó időnkint magától felülvizsgálja saját teljesítményét, de ha nem, akkor legyen neki kompetansedag, kompetencianap, egy tanévben kétszer. Egy tárgyalótermet kell elképzelni, ott ülünk papír szerint mindahányan, akiknek közük van a csoportba járó gyerekekhez, de persze akad, aki szerint ez annyira mégse fontos, hát inkább otthon marad, amely alkalomból (bennem) óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ez akkor önmagában nem egy kompetenciamérés-e, de. 

Csak az egyik feladatot mondom, a többi messze nem volt ennyire érdekes. 

Előre kaptunk egy nyomtatványt, korrekt táblázat, a függőlegesben egyenként a gyerekek neve, a vízszintesben négy szín: piros, zöld, kék, fekete, és hozzá egy kitöltési útmutató, A felnőttek hozzáállásának feltérképezése, a gyerekekhez való hozzáállásának mármint. 

Pirosat annak a gyereknek,
- akit csizmástul is beengednék a lelkembe (!)
- akit azonnal megértek, és örömömet lelem benne
- akit előnyben részesítek a többivel szemben
- akit nagyon könnyű szeretni

Feketét annak a gyereknek,
- akit nem mindig értek
- akire dühösebb tudok lenni, mint azt a helyzet megkívánja
- akit nem könnyű szeretni

Kéket annak a gyereknek,
- aki ritkán vagy soha nem keresi velem a kapcsolatot
- akivel ritkán vagy soha nem keresem a kapcsolatot

Zöldet annak a gyereknek,
- akivel kiváló a kapcsolatom, de még nem tartozik a pirosba

Akkor ezzel az ember elmolyol egy picit, én legalábbis, sosem olyan egyértelmű ez, mint gondoljuk, és akkor ez az egész kérdőív még csak az egyik fele a történetnek, a másik fele az, hogy túl azon, hogy milyen vele a kapcsolatom, tudom-e, mit miért csinál, és tudom-e segíteni, hogy egészséges, teljes emberré váljon, de ez általában nem kerül terítékre semmilyen kompetencianapon. 

Ott, amikor ülünk egymással szemben a kollégákkal, mindenki elmondja, kit milyen színnel illetett, a csoportvezető egyesít, és végül beszélünk azokról a gyerekekről, akik túl sok pirosat, feketét vagy kéket kaptak, mert azzal nyilvánvalóan van valami dolog. Felismerendő, megértendő, javítandó. 

Minél több a "zöld gyerek", annál kiegyensúlyozottabb a csoport. 

Jelentem: a zöld csoport tele van zöld gyerekkel. 

Megmondom azt is, miért. Azért, mert azok, akik végül is ott voltak a kompetencianapon, és fontos volt nekik, hogy melyik gyerekkel mi van, azok kiegyensúlyozottan működnek együtt. 

Nem nagy titok, de nem könnyű megcsinálni. Folyamatos munka. És akkor ezzel még mindig csak a felszínt kapirgáltuk, de azt legalább már igen. 

A szándék legalább, hogy ne csak gyerekmegőrző legyünk. 

Mert az norvégul is legalább olyan ártalmas, mint bármilyen más emberi nyelven.

egy sima - avagy a más tolla

Tudom, hogy a máséval ékeskedni nem illik (a csalánnak az ő veréséről ne is szóljunk, ugye), meg teli szájjal beszélni se illik, meg szürcsölni se, meg ajándék lónak a fogát se. De amikor a szegény magyar bevándorló hátrányos helyzetű, mert ötlete se, meg ideje se, viszont a fejében meg valaki(k) ütvefúr(nak), álló napja lassan, illetőleg van neki vicces vendégszöveg-jelöltje, akkor a Görög Ibolyát ott eszi meg a fene etikettestül, ahol ippeg van. 

A nőt Jenny K. Blake-nek hívják, Norvégországban élő ausztrál dizájner, felmenőm jóvoltából tettem szert két zseniális munkájára (Brown cheese, please! és Norsk, ikke sant?), amelyeket maga írt, maga illusztrált. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy egy norvég is rápisilne kis híján a szófára olvastában (mint én), de még az sem kizárt. A dolog ugyanis nem bántó, hanem végtelenül kedves, és csupa megfigyelésen alapszik.

Magam sem mondhattam és rajzolhattam volna jobban, ha tudnék egyáltalán rajzolni. (A hófehér lapok a fényképezés során viszont bizonnyal azért öltötték fel ezt a színt, hogy jobban pásszentoljanak a blog színvilágához, s ha ne adj isten, Jenny idetéved, maga se ismerjen a könyvére.)

Egy átlagos norvég család

egy csinos kis faházban él,

utazgat egy bűbájos pici kombival ide-oda,

esetleg egy aprócska kunyhóba a hegyekben vagy a tengerparton,

rendelkezik egy játékos ebbel, aki szeret botokat és halott dolgokat elkapdosni,

netán egy cicával, aki buzgón lesi a piciny madarakat a konyhaablakból,

lehet, hogy van egy változatos gyűjteménye sajtvágókból a konyhában,

illetőleg azokhoz passzoló változatos sajtgyűjteménye,

számos síszettje télire,

néhány biciklije nyárára,

meglehetős tételnyi gyapjú alsóruházata,

és halványsegédfogalma arról, milyen csodás élete is van!

(Tévednék, vagy magyarul még ez is jobban hangzik?! Mindenesetre köszi, Jenny!)

szaporítás - avagy a fényképek

Régi norvég képeslapok az ócskapiacról. Némelyik megírva, azzal a szálkás, töltőtollas kézírással, amelyik úgy tűnik, minden nyelven, a világ (de legalábbis a latin betűs világ) minden pontján ugyanúgy néz ki, ez mindenesetre megnyugtató. Persze egy szót nem lehet belőlük elolvasni, de 

1. reménykedem, hogy akinek szóltak valaha, az el tudta olvasni

2. van, amikor nem is valaminek a jelentése a lényeg, hanem pusztán a létezése, hogy micsoda erővel tud behúzni a gondolat, hogy valaha ült egy ember egy asztalnál, és egy gondosan kiválasztott képeslapra töltőtollal egy szöveget írt, ami egy másik embernek szól, én meg most fogom a kezemben ugyanazt a darab papírt. 

Nagyjából egy raklapnyit tudtam volna ezekből venni. Egy raklapnyit. Ezeknek szaguk van, tapintásuk, az még egy másik ország, amelyikben ezek a felvételek készültek, értsd: o. e. jó pár évvel (olaj előtt), nem az, hogy a mostani képeslapok ugyanerről nem lennének szépek, de mintha csak szépek lennének. 

Mutatom. 

 

Morgedal, turistahotel anno

 

Morgedal, hotel, messzebbről

 

Haukeli anno

 

Haukeli, más szög, messzebbről

 

Lom templom, anno

 

Lom templom a másik oldalról

 

A koronaherceg és családja, 1933. 

A képen V. Olaf koronaherceg, a mostani király, V. Harald édesapja és felesége, Márta, illetve a koronahercegnők, Ragnhild és Asztrid. Harald négy év múlva fog megszületni.   

 Haakon koronaherceg, felesége, Mette-Marit és gyermekeik: Sverre Magnus és Ingrid Alexandra, illetve Mette-Marit gyermeke: Marius.

Megjegyzés, utólag: 

egyedül a koronaherceg családját ábrázoló képeslapon tudtam elolvasni a szöveget. Valaki ezzel a képeslappal kívánt egy másik valakinek boldog születésnapot.

Megjegyzés a megjegyzéshez: 

nincs.

egy csavart sima - avagy az ócskapiac, máshogy

Na most a norvég ócskapiacot nem úgy kell elképzelni, mint az odahazait, sem a határmenti  egyfogú cigányok kordés megoldásához, sem a néhai lengyelpiacok helyén virágzó zsibikhez, de még csak a híres agárdi lomihoz sem hasonlít, ahonnan pedig a szuper NDK-s, ámde annál tukánosabb termoszom származik. 

Nem így. A norvég ócskapiac egy kellemes közösségi házban kap helyet, az előtérben remek filteres norvég kávé (nekem, kotyogóspártinak, vállalhatatlan, van, aki szerint meg lehet szokni, Isten útjai kifürkészhetetlenek), hot-dog, kassza, bácsival ellátva, a belépő 70.- korona, és természetesen bankkártyával is lehet fizetni. 

S akkor az ember belép, és mindjárt beleszeret az első fából valósi madárkalitkába, aztán az árcédula láttán sebesen felméri, hogy ha Ferihegyig elmegyen repülővel, onnan taxival a határmenti kordéig, de közvetlenül, ott megvesz három-négy ilyen kalickát, a legközelebbi postán expressz föladja norvégországi címére, gyorsba' egy koronát is földobat az egyfogúnak, amolyan szívjóságból, majd visszautazik várni a postást, akkor is beljebb van, mint a porsgrunni ócskapiacon. 

És majdnem nem túlzok.

Viszont láttam kolompot, mecsbokszot, kiderült, hogy Budapest nyitva, és hogy itt is a jéghideg kokakóla az igazi. 

De mint tudjuk, a lényeg sosem az, mint ami annak látszik, nagyon kell figyelni, mi a lényeg, mert még a végén elvétjük, elindul az ember egy ilyen hétvégi programpontra a busszal, fogalma nincs, hol kell leszállni, hát el is cseszi, gyalogol még vagy két kilométert, de Norvégia szép, nem azért mondom, érdemes benne gyalogolni, akkor van ez az ócskás dolog, amiről azt hitte az ember, ez a lényeg, de nem. A lényeg állni a buszmegállóban, és észrevenni a Kiwi nevű élelmiszerboltot, az egyetlen típusút, amelyikben az ember még nem járt, amióta norvég földre tette a lábát, nosza, ha már itt van, be kell menni, kell a drazséspultnál válogatni egy kicsit, kell közben magyarul beszélni, hogy az ember mellett drazsét válogató csakugyan magyar lány meghallja, kezdjenek beszélgetni, közös síelést szervezni, örülni.

A lényeg, kérem szépen, mindig ez, akárhogy akarja az összes igyekezetével elbaszarintani az ember, a lényeg legvégül mindig ez, hogy örülni kell. A rossz leszállásnak, a drága kalickának, az utóbb ehetetlenül szarnak bizonyult drazsénak, mert minden viszen valahova, méghozzá nem kis sodrással. 

Én, jelentem, örülök.