Norvégország, én így szeretlek

2010. december 24., péntek

egy sima - avagy a karácsonyi ajándék

Itt is él a szokás, hogy az együtt dolgozók egymásnak ajándékot adnak, nem kötelező benne részt venni, kérdezték, akarok-e, mi a bánatos lótúróért ne akarnék. Megbeszéltük, hogy ötven korona körüli értékben szabad vásárolni, jó.

Várom, várom, mikor hozzák a vedret, üstöt, kalapot, norvégmintás csizmát, hogy kellene kihúzni a nevet, ugye. Akinek. De nem hozzák, az istennek se hozzák, mondom, ebből lassan húsvéti ajándék lesz, közben a pauseromban egyre-másra gyűlnek az csomagok, teli velük az ablakpárkány, a szekrény teteje, én egyre frusztrálódom, senki nem mond semmit, most már muszáj lesz megkérdeznem, itt maradok még a végén a szégyenben. 

Jaaaa, hogy itt nem úgy van, hogy húzol egy nevet, és akkor annak. Legalább megspórolod az izgalmat, hogy mi van, ha kihúzod a három hónapja betegszabin lévő kollégát, akit gyakorlatilag ötször láttál eddig, vagy efféle. Nem, itt ilyen komoly traumáknak nem teszik ki a dolgozót. Fogod, veszel valamit 50 koronáért, becsomagolod, odarakod az ablakpárkányra. Fingod nincs, kinek adod, és te se tudod, kitől fogsz kapni - ez utóbbi mondjuk a kisebbik baj. A nagy napon a csomagokra számok kerülnek, a számok bele az üstbe, kalapba, húzós készségbe, az ember odakocog, nyolc, és akkor övé a nyolcas, húzhat vele a retkesbe.

Hallatlanul izgalmas feladat egyébként. Olyat adni, ami akár személyes is lehet, de mégsem az, Mátyás király okos lánya ehhez képest lelkes, kipirosodott arcú amatőr.
De meglett. Amivel legalábbis személyessé lehet tenni a bármit.  
2010 karácsonyára ezt kapja valaki magyarul és norvégul is, utóbbit Sulyok Vince fordításában, az én kézírásommal, szűzfehér papíron: 

Nagy László: Az angyal és a kutyák

Mellemet nyomta nehéz álom, 
gyémánt fénnyel szememet sütötte:
láttam egy angyalt fönn a dombon
tüskés akácosban megkötözve.

Átlátszó volt az angyal torka,
benne a lélek föl és alá járt,
sárga kutyák két lábra állva
nyaggatták, csomóban tépték tollát.

Korán ébredtem, fájt a szívem,
éreztem, valóság volt az álom,
angyaltollat keresni mentem, 
hó ragyogott az egész világon.  

2010. december 19., vasárnap

egy sima - avagy lucia

Lüszíja, itt így hangzik, de ha Lúcsiaként vagy Lucaként aposztrofálja magát, tán akkor is felismerjük. Mestersége címere olasz szent, ez csak azért érdekes, mert elég sokat kellett jönnie, mire elért ide északra. Ez még bőven 1582 előtt esett, amíg még nem kergült meg a világ a Gergely-naptárral, addig hivatalosan is ez, december 13. volt az év legrövidebb napja.

Hosszasan vajúdik a sötétség, születik a fény. Lucia bábáskodik, nevében is erre hivatott, lux, fény. Ez karácsony kezdőpontja.

A sötétség szűnni kezd már, az a csillag eljő hozzánk, véget ér a gyászos sóhajtás.
Ahol az a csillag kigyúl, a többi mind elhalványul, őelőtte minden térdre hull. 
Ahol annak fénye árad, a halálból éled, támad, a gonosznak híre sem marad.


A skandinávok, köztük a norvégok is nagyon szép ünnepet ülnek ilyenkor, óvodában, iskolában, templomban. Csak gyertyák világítanak, mindenki fehérbe öltözik, tiszta-szép minden ruha, minden arc, minden kézbe fogott gyertya. Minden a fényről szól. Minden azt ünnepli. A leányok körbejárnak a házban, közülük az első gyertyakoszorút visel a fején - a kiválasztás alapja nem a külső, hanem a belső szépség: ki az, aki a legtöbbet tette a közösségért, a rászorulókért, mint annak idején  az  olasz szent. Mennek a gyertyával, viszik a fényt, s közben éneklik a Sancta Luciát, ami szinte ugyanazt mondja, mint Palya Bea, csak kicsit egyszerűbben.


Gyönyörűek voltak az egy-másfél évesek hófehérben, a gyertyafénytől pedig minden puha lesz és életszerű - nem véletlenül tartják a régiek, hogy éjjel felsíró kisgyerekhez csak gyertyával szabad bemenni, nem a villanyt felkapcsolva. A gyertya fénye arra a fényre felel benne, ami Luca-napon születni kezd, a kisgyereknek ez ismerős fény. Együvé tartoznak.

Szerettem ezt a Lucia-ünnepet. De mint minden ünneppel, ezzel is dolgunk van: nem elégedhetünk meg a külsőségekkel, a formával. A tartalma a fontos, az, amit nekem mond az ünnep. Különösen kisgyerekek között - nekik csakis azt tudom közvetíteni, ami énbennem megszületett.

S ha ez Lucakor, Lúcsiakor, Lüszíjakor, karácsony kezdetén a fény, akkor van remény, hogy rendben vagyok én is, rendben a világ is.

2010. december 12., vasárnap

egy sima - avagy a pénzügyek

Megkaptam életem első norvég fizetését, napra pontosan érkezett a bankszámlára, ez minden hónap 12-én történik, kivéve, ha ez a dátum szombatra vagy vasárnapra esik, mert akkor előző pénteken. 
Hivatalos bankkártyám ugyan még nincs, vagyis legitimasjonom, mert errefelé a bankkártya fényképes személyi igazolvány is egyben, ami azért jó, mert nem kell hetvenhatféle kártyát magaddal hordanod, hogy  egy adandó lélektani pillanatban (és ilyenek adódnak ám) lehetőség szerint egyszerre hagyd el az egész miskulanciát. 
De nem hivatalos bankkártyám van, melegében ki is próbáltam, működik.

A fizetés reggelén a reggeli megbeszélésen elhangzottak alapján: 
- decemberben csak fél adót fizetünk a közelgő ünnepre való tekintettel (!)
- kapunk némi pénzt az óvodában munkaruhaként használt saját ruháink amortizációja okán
- kifizetik az eddigi, mőtékből összegyűlt plusz munkaórákat

Én szeretem azt, hogy itt a pénzről beszélünk, nem titok, hogy a másik mennyit keres, annyira nem, hogy aki akarja, bátran megnézheti az adóhivatal weboldalán, hogy teszem azt Knut Halvord Isaksen, bergeni lakos adott évben mennyit keresett, mennyit adózott, mennyi a vagyona, csinos kis grafikonok mutatják az előző évekhez képest az eltérést, satöbbi. 
Üvegzseb? Ugyan, kérem. Üvegkabát. Üveg gardróbszekrény.
Amely előtt természetesen nem ül ott az összes norvég, hogy ott rohadjon meg Knut, ahol van, mert két koronával többet keresett, mint én. Itt ez nem téma. Vagy máshogy téma. És lehet mondani, hogy persze, ezeknek is csak megszületni volt nehéz, nekik könnyű így viszonyulni a pénzhez, mert van, de szerintem meg azért van, mert így viszonyulnak. Energiák jönnek-mennek, kár lenne tagadni.

Szokták mondani, hogy ez egy drága ország. Igen, az. 

Én meg nem szoktam mondani, de most mondom, hogy három havi norvég óvodai asszisztensi béremért odahaza kicsivel több mint másfél évig (sic!) kellene dolgoznom óvónőként.

A kedvenc részem a részletes elszámolásról: 
kaptam 400 koronát azért, mert egyetlen napot sem hiányoztam, amióta munkába álltam. Mintha ezt hívnák motivációnak vagy minek. És nem a 400 korona, azzal nagyon messzire nem megyek, hanem az elgondolás.

Ahogy itt el vagyon minden gondolva, az.

2010. december 8., szerda

csavart sima - avagy a karmestershow

A minap gondoltam egy nagyot, mondok, rég volt már úgyis ilyen, a hónom alá fogom a tévét, és lemérem a lázát a világnak, amolyan lovasiandrásosan. Jelentem, aznap a világ, legalábbis amit én láttam belőle, nem volt lázas! Még csak egy kókadt köhintés sem hagyta el a száját a világnak.
Én ilyennel tévében már nagyon rég találkoztam, mint amilyet aznap a norvég közszolgálati egyes csatornája (NRK1) elibém gurintott, amúgy közszolgálatilag. 

Maestro!, ez a címe neki, én az utolsó részt csíptem el. Karmester-megasztár, ha úgy tetszik. Egy szimfonikus zenekar és nyolc amatőr, mármint karmesternek amatőr, másnak nem annyira az. Mint például Hilde Louise Asbjørnsen, szerintem a világ legnagyobb szemű dzsesszénekesnője. 


Aki nem mellesleg énekelni is tud, és személyisége is van, ami ebben a műfajban (tudniillik: csepűrágás) nem utolsó, hanem inkább a legelső szempont.


Vagy a szépnevű Petter Wilhelm Blichfeldt Schjerven, műsorvezető, aki a Typisk norsk című műsorról híresült el, ez a norvég nyelv csodáiról szól, mint például a kebabnorskról, amit a bevándorló arabok gyerekei beszélnek, ékes szleng, norvég legyen a talpán, aki megérti, hát még én. Na most ebből a műsorból én egy kockát soha nem láttam, mert személyes norvég időszámításom előtt esett meg, de az első könyv, amit a könyvtárból kivettem, a Typisk norsk volt, csak akkor még nem tudtam, hogy Petter mosolyog a borítón, akiért hónapokkal később drukkolni fogok, hogy ne kúrja el nagyon a Beethovent.


Hat héten át megy akkor ez, rendesen, zsűri, kiszavazás, közönség  (nem kevés tinédzser ült a sorokban, és őszintének tűnt a mosolyuk) taps, csak nem identitás-zavaros, túlmozgásos félkegyelműek ordibálnak artikulátlanul a kamerába, oldalukon egy csökkent értelmű  ex-szépségkirálynővel, és nem kakaduk ülnek a zsűriben. Amúgy kereskedelmileg, profitot növelendő, neked legyen mondva. (Rútul általánosítok, de az istenért, semelyik identitás-zavaros, túlmozgásos stb. magára ne vegye!)

Most az mindegy is, hogy az én szívemnek a Wolfgang Amadeus meg a Ludwig sokkal kedvesebb, mint bármi más, ez ízlésbéli dolog. De hogy televízió lehet szórakoztató és közben szólhat is valamiről... hát ilyent én utoljára tán az Öveges professzornál láttam.

Nyolc amatőr, persze felkészítő tanárral, ezek aranyosan izgulnak a nézőtéren a tanítványért, hogy legalább egyszerre harsanjon fel a triangulum meg a vadászkürt, ha egyszer az vagyon a kótába beléje írva. Persze túlzok: a dirigált művek teljesen felismerhetők voltak, de hogy az mennyire nem mindegy, hogy ki kalimpál ott elől a pálcájával, például tökéletesen kiderül egy ilyen műsorból. Természetesen Hilde nyert, toronymagasan, ezekkel a szemekkel nemigen lehet versenyezni, egyet néz, és azonnal haptákban áll az összes klarinét meg klarinő. (Klarinő: vö. még a Katona József Színház Mi ez a hang? Dzsesztetés c. előadásával, érdemes.)

És akkor nehogy azt higgyük, hogy a győztes beköltözhet egy luxuslakóparkba közvetlenül a Hajdú Péter meg a Kiszel Tünde közé, ezt maga Hilde Louise sem merhette remélni, kénytelen volt szegény megelégedni azzal, hogy december 14-én ő dirigálhatja a tévében a karácsonyi koncertet, hogy a holló nem vájja ki a szemüket a smucig norvégoknak.

Következő évadot követelek!!! Folytassa, Maestro!

2010. december 4., szombat

egy sima - avagy a julebord

Átestem életem első karácsonyi asztalán. Mások is kis híján átestek rajta, csak másképp. 

Gondolta volna egy évvel ezelőtt a fene, hogy norvég munkatársaimmal ülöm körül a hagyományos karácsonyi asztalt (julebord, ejtsd: jűlebúr) - és mert sose lehet tudni, ahogy a régi vicc tartja, karácsonyig még a ló is megszólalhat, inkább menjünk biztosra: már december elején megülik a jó norvégok a kollégákkal, afféle karácsonyi buli ez, annak minden, értsd: minden hozzávalójával.

A miénk az óvodában volt, ez opcionális, van olyan csapat is, aki étterembe megy, viszont javarészt mindenki ugyanazt eszi, tájegységtől azért erőst függően. Mifelénk a disznyó megy, svineribbe, ez egy viszonylag diétás karácsonyi kaja, tornanorbi szerintem még erős idegzetűeknek sem ajánlaná, de ki nem szarja le a tornanorbit, ha egyszer olyan istenien ropog a bekockázott bőr a ribbe tetejin?! 


Ehhez még dukál egy kis karácsonyi kolbász (julepølse), és az én tetszésemet is maradéktalanul elnyerő medisterkake, ami fasírthoz hasonlít, de csak nyomokban, ezért is fordulhatott elő, hogy megettem, és nem hánytam le sugárban a jűlebúrt. (Ha valaki azt szeretné, hogy soha ebben az évezredben ne akarjak többet nála vendégeskedni, bátran hívjon meg egy jó fasértvacsorára. Opcionálisan mellékelhet hozzá némi kelbimbót, és garantáltan az életbe' többet nem lát.)


Akkor ezekhez a dolgokhoz egyben főtt krumpli dukál, az nagyjából mindenhez dukál errefelé, szerintem százon a norvégok eszik a legtöbb főt krumplit. A magasságos angyali seregeknek hála, dukál még hozzá párolt vereskáposzta, mindörök kedvencem. Az egész nyakon van öntve egy kis barna szósszal és jelzésértékűen vörösáfonya szósszal, ami igen finom.

Ezt szépen elmajszolja az ember, aztán néz maga elé üveges szemekkel, és igazi hála tölti be a szívét, hogy az ügyesen úgy van valami módon mégis kitalálva, hogy neki az emésztéssel mint folyamattal nemigen kell foglalkoznia, az megyen szépen magától. Mert ha azért még külön tennie is kéne valamit ilyenkor, mondjuk fölemelni csak egy kisujjat és picit megbillegtetni, akkor az embernek, aki megette a betevő jűlebúr-vacsoráját, nagyon, de nagyon szomorú vége lenne.

Így viszont marad még egy kis erő némi rommergrøt elfogyasztására, ami tulajdonképpen tejberizs, csak nem kakaóporban és fahéjban, hanem földieperszószban úszik, és ezt milyen jól teszi.

Hogy a norvég karácsonyi dalok közösen történő interpretálásában mennyire hatékonyan tudtam részt venni, azt az olvasó fantáziájára bízom. Ebben a tekintetben a jó kollégák által bevitt álkohol remek oldószernek bizonyult, bizonyos idő elteltével már az ő éneklésükön is kizárólag a fantázia segített.


Azt hiszem, akkor hagytam ott a mulatságot, amikor a kacsatánc elkezdődött, bár hárman rángattak, hogy közvetlenül a kacsatánc után ők feltétlenül meg akarnak tanulni magyarul, de éreztem, ha most ebbe belecsúszom, akkor abból jól ki nem jövök.

Állítólag jövőre velük ugyanott én főzöm a savanyú káposzta levest. Ámen.

2010. november 28., vasárnap

egy sima - avagy a fretex

Épp ideje volt már felkeresni a helyi szeköndhend boltot, annál is inkább, mert már az első nyelvleckében benne volt, hogy Nita, az indiai bevándorlócsaj elmegy a Fretexbe, és vesz magának egy fotelt a tök üres lakásába. Ágy helyett. Szóval régóta izgat a dolog, még ha Nita egy kicsit elmeroggyantnak tűnhetik is.

A Fretex alapértelmezett kifejezés Norvégországban, nem csak azért, mert 1905 óta létezik, vagyis viszonylag hozzászokhattak a jó norvégok, hanem azért is, mert jó. Negyvenhárom üzletük van országszerte, és az egész hóbelevanc a Norvég Üdvhadsereg tulajdonában van.

A menet az, hogy van az országban 1000 konténer, ahova beszórhatod a már nem használt ruhádat, cipődet, könyvedet, söröskorsódat, lúdtalpbetétedet, moncsicsidet, ejozin kakasodat. Ha megunt sezlonyod vagy bidéd van, esetleg kurva nagy moncsicsid, akkor felhívod a legközelebbi Fretexet, ők jönnek a teherautóval, és elviszik, több mint hetven ilyen teherautó indul neki naponta.
A holmik 20%-a kerül a boltokba, 50%-át exportálják, 15% szemét, 5%-át újrahasznosítják, például takarókat csinálnak belőle, vagy munkaruházatot az Üdvhadsereg dolgozóinak. Okos.

Vagyis a Fretex jóval több, mint másodkézből való cuccok lerakata, fontos résztvevője a Norvégországban amúgy is dívó újrahasznosításnak. 750 000 tonna papírt hasznosítanak újra Oslóban és Stavangerben. Készülnek Fretex divatruhák is a régiekből, ezekből például tavaly bemutatót rendeztek az Oslo Divathéten. Okos. Kísérőeseményként az egyik metrókijáratot berendezték meglepetés-kifutónak, a jó metrójárók voltak a modellek, azon hétköznapi gúnyájukban. Merthogy a következő kollekciójuk talán éppen az lesz, amit az emberek ma viselnek. Okos. 

 

Ezen kívül kapcsolatban állnak a Munkaügyi Központtal, különféle rehabilitációs szervezetekkel is, munkába állást segítő programjaik vannak, ők maguk is 1500 embert alkalmaznak országszerte. A mindenkori bevétel 10%-a rászoruló területekre jut az Üdvhadseregen keresztül, tavaly 398 millió koronával zárták az évet, az inkább sok pénz, mint kevés. 

A reklámok a kedvenceim. Például ez.

 

Meg a Tokaj-Hegyalja album a skieni Fretexben, nyomatott Emich Gusztáv nyomdájában Budapesten, 1867-ben.



Erre a kis csemege Fretex-filmre véletlenül akadtam, mire végigkattintgattam az összes színt és összes opciót, teljes szerelembe estem az egész Fretex-izével, birodalommal vagy mivel, mert ami ilyen jól ki van találva a konténertől a fekete fickóig a fekete szobában, azt nem lehet nem szeretni. 

2010. november 21., vasárnap

amikor megáll a virtuális kötőtű a derék blogger kezében

Kevés híján lecsúszott az összes eddigi szem a nagy meglepetéstől. 

Kaptam egy díjat. 
Zsuzsitól kaptam, a Lakás és Design blog gazdájától, akivel a jelek szerint kölcsönös olvasói vagyunk egymásnak.

Díjat kapni jó! 
Zsuzsitól kapni még jobb! Köszönöm, Zsuzsi!

A díjat Kreatív Blogger díjnak hívják, a játéknak vannak szabályai: 

  • Köszönd meg.
  • Tedd ki a logót a blogra.
  • Linkeld be, akitől kaptad.
  • Add tovább hét embernek.
  • Linkeld be őket is.
  • Hagyj náluk megjegyzést, értesítést.
  • Árulj el hét dolgot magadról.

Megköszöntem illendően. 
Kitettem a logót. 
Belinkeltem Zsuzsi blogját. 
Továbbadom hét embernek, mégpedig nekik: 

2. Villáminterjú (legnagyobb fájdalmamra már csak posztumusz, ami nem jelenti azt, hogy nem kell minden betűt elolvasni, ami ebben a blogban valaha leíratott....)

Belinkeltem és értesítettem őket. 

S a hét dolgok álljanak akkor itt a végén: 

egy) szotyifüggő vagyok
kettő) "sosem nő be a szívem lágya" (Fodor Ákos)
három) Szabó Magda: Az őz c. regénye nélkül hosszabb utazást nem teszek
négy) a vakuumcsomagolású kávét csak én bonthatom ki, senki más
öt) életem végéig hálás leszek Kokas Klárának, amiért megtanított zenét hallgatni
hat) rajongok rajongani, a végletekig
hét) néha szeretnék inkább szép lenni, és nem okos

Blogot írni jó mulatság. Ilyenkor különösen.

2010. november 20., szombat

egy sima - avagy buddy holly

Hosszú évek keserű tapasztalata mondatja velem: színházba menni ritkásan érdemes. Ha az ember sokat megy, kevésszer örül, sokat markol, keveset fog, vagy mit is tart a rigmus. Szóval sok szart lát, na, amik helyett mind jobb lett volna inkább valami hasznosat csinálni, kiganyézni a gardróbszekrényt, odaadni a Vöröskeresztnek a soha fel nem vett ruhákat. Vagy ABC sorrendbe tenni a könyveket a könyvespolcon. Toalettkacsázni a vécét, a perem alatt. Kifésülni a perzsamacska szőréből a csomókat. Bármit, csak nem menni annyit a színházba.

Nem öröm akkor. Nem ünnep. Persze mellé lehet nyúlni akkor is, ha ritkán, de akkor még mindig ott az eufória, a jajderégvoltamszínházban, milyen szép a függöny, milyen finom a büfében a minyon, amit a majom kinyom, és akkor elvan azért az ember.

Vágytam én a norvég színházba, még ha elsőre nem is pont erre, amire végül mentem, de hát tanulmányi kirándulás keretében ingyen kapott színházjegynek nem nézed a fogát, nem megmondta anyád már régen.
A mjuzikel nem kifejezetten a világom, ez a ha oda jut a cselekmény, akkor dalban kell elmondani, mer' máshogy nem lehet az istennek se, na ezt kevés kivételtől eltekintve majdnem soha nem értettem.  És most még az a kevés se jut eszembe.
Úgyhogy eleve gyanakodtam, kicsit még fintorogtam is, ráadásul a harmadik sorból, planetárium, hallod, még a végén kitörik a nyakunk a nagy igyekezetbe', hogy elcsípjük mi is azt a pillanatot, amikor oda jut a cselekmény satöbbi.

Folketeater, ami valaha az Operaház volt, de azóta lett új Operaház, az odahagyottban meg remek játszóhely populáris színháznak.
Buddy Holly, the musical. (Norvégul picit büdihulinak hangzik, mert itt az u az ü, az o meg az u.)

Ehhez képest felállva táncoltam a végin neki, így múlik el a világ dicsősége, sziktranzit. Mert ez nem úgy volt mjuzikel, ahogy a mjuzikelek általában, ez alapvetően a zenéről szólt, és muszáj volt bele egy-két dialógot írni, de annak a felét meg úgyse értettem, szóval nem volt zavaró. A Buddy Holly meg jófajta rákendrollt játszik, annak nem lehet nem örülni. A norvég színészek nem magyar színészek, ezt megfigyeltem: könnyedek, ezt tudom mondani, nincs nagyon erőlködés, persze csak ezekről tudok beszélni, akiket láttam, ebben az előadásban, és a bádiháli azért nem egy Bernarda Alba. De energiák jönnek-mennek színpad és nézőtér között, ha ők szeretik, én is szeretem, ha én örülök ennek, ők is örülnek és így tovább míg a világ s hét nap, de legalábbis amíg mindenki felállva nem táncol a végén.




A harmadik sor pedig külön áldásnak bizonyult, konkrétan mintha egy büdihuli koncerten lettem volna. És nem utolsó sorban (hanem a harmadikban) elég közel Heine Totlandhoz, a  címszereplőhöz, aki mindenesetre elég szuggesztív figura ezekkel az ő szemeivel.  

 (részlet a Beat for beat c. norvég tévéműsorból)

Ez a Buddy Holly meg 23 éves volt, amikor lezuhant egy repülővel. Azért ez nem fair, olyan kedves fickónak tűnik az SZTK-s szemüvegében. 

Egy szó, mint száz: egyáltalán nem bántam, hogy legalább így, Heine által életre kelt egy kicsit. 

2010. november 13., szombat

egy csavart sima - avagy a hármak

Három új magyar érkezett Skien városába október 31-én.

A hármak hat, három és egy évesek. Testvérek. Nem egyedül jöttek, mentek elibük, várták őket 2007 óta, Bente és Frode várta őket, akiknek nemhogy saját hármuk, de még együk sem lehet, soha nem is lehetett. Most lett. Magyar nevük mellé egy másikat is kaptak a hármak, így most két keresztnevük van, mint oly sok norvégnak: Sofie Vanessa (ez Vanessza lehetett odahaza), Julie Georgina és Vilde Jenifer (ezt Dzsenifernek írhatták annak idejében).

Itt az szokás járja, hogy az újszülöttek megjelennek képpel és rövid leírással a megyei lapban. Ezt írják a szülők: "2010. október 31-én értünk haza Magyarországról Skienbe három szép kislánnyal. A hercegnőkkel együtt köszönünk minden segítséget és figyelmet a családnak, a barátoknak, a szomszédoknak, a munkatársaknak. Üdvözlettel: Bente és Frode"


Errefelé az örökbefogadás három akkreditált szerevezeten és a Gyermek- és Családügyi Minisztériumon keresztül zajlik. Arányaiban sokkal nagyobb a külföldről örökbefogadottak száma, szerintem Norvégiában a magára hagyott, kukába dobott gyerek gyakorlatilag ismeretlen fogalom, annyira erős a családmodell ebben a társadalomban.
Az ország 19 másikkal működik együtt nemzetközi örökbefogadás tekintetében: Bolívia, Brazília, Bulgária, Chile, Kína, Kolumbia, Ecuador, Etiópia, Guatemala, Magyarország, India, Nepál, Peru, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Oroszország, Dél-Afrika, Sri Lanka, Dél-Korea, Thaiföld.
Ezen a listán rajta lenni nyilván elmond egynémely dolgot az adott országról, ebbe most ne menjünk bele. Örökbeadandó gyerekek előállítására mindenesetre alkalmasak vagyunk. Igaz, a sorban azért sokadikként, a legtöbb alacsony ember Kínából, Dél-Koreából, Etiópiából érkezik Fjordiába. Tavaly mintegy 350, szívben kihordott gyerek született Norvégiában, ebből tizenegy magyar.

Most meg a hármak.

Olvasom a cikket, milyen boldogok ezek a szív-gyerekek új szüleikkel, hogy zajlott a megérkezés, milyen különleges karácsonyuk lesz, és kicsit összeszorul a torkom. Hogy el fognak felejteni magyarul. A kicsi még nem is tud. Hamarosan a nagyok sem fognak. Hogy mit sem fog jelenteni a vajaspánkó, az eccpecckimehetsz, Kodály Zoltán vagy a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók.

És akkor erőnek erejével átülök a másik serpenyőbe, és megnyugtatom magam, hogy cserébe mit sem fog jelenteni a gyermekotthon, az n-edik nevelőszülő, az alkoholista anya, a szegénység sem.

De azért ha esetleg olvassátok, Bente és Frode, nem lehetne, hogy elmegyek hozzátok néha gyerekvigyázóba egy hónom alá csapott Benedek Elekkel?

2010. november 7., vasárnap

egy sima - avagy a studietur, általában

Tanulmányi kirándulás. Nem csak úgy, a levegőből, hanem a porsgrunni høyskole első és másodéves óvodapedagógus hallgatóiból, akik helyi idő szerint nálunk vannak gyakorlaton, ezért az óvoda pénzt kap, amely pénzből az egész munkaközösség eltölt három napot az ország fővárosában, mondjuk egy vacsorát nekünk kellett kifizetni, a fene a pofájukat. 
(Megjegyzés: annak idejében, amikor én gyakorlatra jártam, a gyakorlatot vezető óvónő kapott három, azaz háromezer ropogós magyar forintot a pesztrálásomért.)
(A megjegyzés kiegészítése: bruttó.)

A studietur sem csak úgy van ám elgondolva, hogy lóg minden a levegőben, miként gyakorlatilag semmi nem úgy van elgondolva ebben az országban. Egy héttel előtte vacsoraválasztás az olasz étterem étlapjáról, nem volt nehéz, életem legjobb spenótos raviolija okozta önkéntelenül-felnyögős élvezetet akartam volt reprodukálni (Giuseppe Mosti fakanalából elővezetve, aki azóta már Egyiptomban mesterszakácskodik, ha nem utálnám annyira a hőséget, teveháton is utánamennék a spenótos raviolijának, jaj, az a vajmártás!), már most mondom: nem sikerült, pedig még a pincérek is annyira taljánok voltak, hogy norvég szó nem sok, annyi se hagyta el a szájukat.

Két nappal az utazás előtt mindenkinek mappa, benne papírok. 



Papír egy: program a pontos időbeosztással, ki jön autóval, ki vonattal, melyikkel, hol szállunk meg, hánykor van a reggeli, mikor indulunk az óvodalátogatásra, meddig tart, onnan hánykor megyünk tovább az Ibsen múzeumba, hánykor van a lunsj a Grand Caféban (ahol Ibsen maga is mindig löncsölt), onnan mikor a temetőbe, megnézni Ibsen sírját, mkor van szabadidő, másnap hol s mikor a csoportfoglalkozás, a három kérdés, amit a beszélgetés során körbe kell járnunk, mettől meddig a drámakurzus, mikor az olasz vacsora, hánykor a Buddy Holly mjuzikel a színházban, másnap mikor indul a vonat haza. 
Papír kettő: kis ismertető a szállodáról
Papír három: leírás a meglátogatandó óvodáról
Papír négy: leírás az Ibsen múzeumról
Papír öt: Ibsen és Oslo (Kristinia)
Papír hat: Minken Fosheim drámakurzusa - újságcikk
Papír hét: amit Buddy Hollyról tudni érdemes

Kell-e mondani, hogy soha senki egyetlen egyszer el nem tévedt, el nem késett, nem jött oda úgy az adott programpontra, hogy legalább halvány fogalma ne legyen arról, mi következik. Hogy tulajdonképpen semmi egyébbel foglalkozni nem kellett, mint az adott pillanattal, adott pillanatból meg volt bőven. 

Helyesebben: kapott pillanatból, nem is tudja az ember, érdemli-e ezeket, de persze elfogadja, az sem mindig könnyű. Oslóval végzetes szerelembe estem, már a városházát is szépnek látom, azonnal vissza akarok menni, mert mennyi mindenre nem jutott idő, sőt, tulajdonképpen élni kéne ott egy kicsit, vagy nem is kicsit, inkább középnagyot, megmerítkezni teljesen abban a fjordparti városban, amely pont annyira nagy, hogy még elég kicsi, és pont annyira kicsi, hogy már elég nagy, szóval pont akkora, amekkora, és hozzá pont olyan, amilyen, nem tudom, ezt értjük-e, én is csak nehezen, érzem csak inkább: önazonos. 

Mint oly sok minden ebben az országban.

(Studietur részletek remélhetőleg hamarosan.) 

2010. november 3., szerda

egy sima - avagy a kűr

Mit sem sejtve indultunk a szokásos vasárnapi sétára, kanyarodnánk rá buzgón az erdei útra, amikor is zeneszó hasajtja ketté a csöndes délutánt. A zene a közeli jégstadion udvaráról szólt, ami nyaranta futball- illetve teniszpályaként üzemel, telente jégpályává avanzsál.
Telente. De hol van még a tél? 

A tél, kérem, itt van, ez már hivatalos, ott ragyogott a jégpálya a napsütésben, plusz nyolc fokban.


Megest haza kellett szaladni a korcsolyáért, énnekem muszáj azonnal rámennem, ha jeget látok, akkor meg pláne, ha ajándékba kapom, időnek előtte, ez olyan, mintha márciusban már lehetne dinnyét enni.  

Futottam is hamarjába' egy kűrt, sajnos az adekvát kűrruha még nem készült el, tekintve az igen hirtelen esett jégpályát.

A gyakorlat táncos elemekkel kezdődött. 



Puszta kézzel megvalósított mérlegállással folytatódott.


Majd az "éppen beszarni készülő amerikai Szabadság-szobor " elnevezésű figurával ért véget.


A kűr az összes, a képen látható embernek igen-igen tetszett, további elemek kidolgozása és felvétele a repertoárba még ebben a szezonban várható. 

2010. október 31., vasárnap

egy sima - avagy oslo első látásra

Egyszer csak kaptunk egy levelet a banktól, illetve paralel egy szerényebb idegösszeomlást, úgymond beidegződésileg, mi a büdös francot akarhat a bank, ha egy bank akar valamit, abból az életbe ki nem jövünk jól. Igen, de ez most az ittben van, ezt néha hajlamos vagyok elfelejteni. 

A bank azt akarta, hogy menjünk Oslóba megnézni a Mamma mia mjuzikelt, azt eredetit, olcsóért, nem kellett kétszer akarnia.

Tízkor indultunk, banki busszal, értsd: tízkor. Tizenegykor megetettek, megitattak, ugyan én bort csak akkor iszom, ha már nagyon muszáj, az ilyen muszájlós helyzeteket meg iparkodom elkerülni, de ezt azért elhoztam, mert ilyent én még nem pipáltam, zacskós bor, volt fehérben is, de ez a veres jobban csúszott, ha jól figyeltem,. fejenként kettőt-hármat gurintottak le a jó norvégok, na lett is olyan móka-kacagás, mire a fővárosba értünk, hogy csuda. 



Ebéd után a rajparancsnok, egy állati vicces fickó a banktól kiosztott egy papírt, rajta kis szöveg az előadásról és az ő telefonszáma, mert ugye okos felnőtt emberek vagyunk, de sose lehet tudni, még bankos fényvisszaverőt is osztott ajándékba, hátha nem vernénk vissza eléggé a fényt, amely fényen mondjuk aznap konkrétan nem volt mit visszaverni, verte volna inkább vissza a Lúdas Matyi a norvég aignerszilárdon háromszor, mert álló nap esett az eső. 
Ez persze a norvégokat egyáltalán nem zavarta, boldogan ültek Oslóban mindenféle teraszokon, Oslóban kávézót kell nyitni, ez egészen biztos, vagy bármilyenezőt, ahova be lehet ülni, lehet enni-inni, dohányozni. 


Oslo egy jó város, még esőben is. Mondjuk egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy a Madách téren vagyok, de aztán hamar kiderült: nem. 


Emberméretű, emberléptékű város, villamossal, parkokkal, terekkel, számolhatatlan fával, a világ legrondább városháza épületével (bár erről megoszlanak a vélemények, de aki hallott már olyanról, aki ismer olyat, aki egyszer beszélt egy olyannal, akinek tetszett, az szóljon már, köszi), ezer kávézóval, sirályokkal, hajókkal, fjorddal. 

És Mamma mia mjuzikellel, a legjobb helyeket prezentálta a bank, és szerencsére nem is voltunk sokan, úgy kábé húszezren. Odaléptem egy biztonsági őrhöz előadás előtt, megkérdezni, be lehet-e vinni a vizesüveget, vagy hajítsuk el, mielőtt behatolunk. Nem értette a kérdést, föl se merül, hogy vizes palackkal fogod egy óvatlan pillanatban fejbe baszarintani a székszomszédodat, ne adj isten azért jelent csődöt a színház, mert nem vettél a büfében ásványvizet, hanem iszod a magadét.



A Mamma Mia jó, egy ilyen esős napon még jobb. Mondjuk úgy soha senki még és már, mint Meryl Streep, de azért a végén jóleső borzongással ordítottam én is, hogy jaaaaaa, amikor a színpadról elhangzott: "Hallo Oslo! Vil dere en til?" (Akartok még egyet?), és felállva roptam uszkve tizenkilencezer kilencszázkilencvenkilenc norvéggal együtt a Waterloo-ra.

Énrám bank még nem volt ilyen jó hatással ennek előtte.

2010. október 27., szerda

egy sima - avagy a misjonskirke

A hozzánk legközelebb eső közért a Rema1000, de nem is ez az érdekes, hanem hogy ehhez hátulról hozzá van ragasztva egy másik épület, a Skien Misjonskirke, a misszionárius templom. Érdekes kombináció, túinván, táplálék testnek és léleknek, egy tető alatt, a tégla a bolt, a barna a templom. 


A minap a közért előtt láttunk egy táblát: høstbasar a templomban este hatkor, őszi bazár, gondoltuk, hátha találunk valami jóféle vásárfiát, én konkrétan gyapjúzoknit szeretnék, úgyhogy elmentünk a bazárba. Ami pont nem az volt, amire gondoltunk, viszont valami egész más: rengeteg ember, előttük kis cédulák, azokon számok, millió holmi egy hosszú asztalon, elöl egy néni egy sorsoló készség segítségével ontja magából a számokat, akinél ott van a szám, jelentkezik, és kapja a gyapjútakarót, gyümölcstálat, gyertyát, varrógépet, miegyebet. 

Jó, hát akkor ez nem a mi bulink, egyébként is hat után egy perccel értünk, ami Norvégországban azt jelenti, hogy pontosan egy perccel előtte elkezdődött a program. De mindjárt odapenderült egy asszony, hogy hallo, de örül, hogy ott vagyunk, s megest a kezünkbe nyomott 5 cédulát, darabonként 8-8 számmal, mondom, mivel tartozom, jaj, ne vicceljek, örül, hogy itt vagyunk, reméli, nyerünk. Ilyenek ezek, meg lehet szokni.

Túl azon, hogy a számnevek gyakorlásának legjobb terepe volt az őszi bazár, a rózsaszínt nyertem, a másikat meg ajándékba kaptuk, gyorsan el is kellett olvasnom Szabó Magdától a Születésnapot újra, ezredjére, hogy magyar és norvég ciklámenek összekapcsolódhassanak az éterben. 


Természetesen odapenderült a lelkész is, a régi is, az új is, meg egyáltalán mindenkinek volt egy jó szava, többeket meg már eleve ismertünk, mert egy házban lakunk. Például a tényleg nem fiatal nénit, aki a bazár szünetében felálló zenekarban basszusgitározott, teljes átéléssel. 
Ennek nem tudok megszűnni örülni, hogy az idősek abszolút jelen vannak a társadalomban, tevékenyen, piros pulóverben, basszusgitárral, ki hogyan. Kedvenceim a barátnő-nénik, akik az erdőben sétálnak, ugyanolyan széldzsekijük van, mint nekünk volt áltisiben, ha nagyon akartuk, hogy tudják a többiek is: mi barátok vagyunk. 

Így kerültünk aztán a balalajka-koncertre is, illetve nem csak balalajka volt az, de hát egy orosz zenekarban mégiscsak az a lényeg. Az Ecclesiastes nevű orosz formáció dalolt, kifejezetten szépen, és meg kell mondjam, az orosz nyelven előadott spirituálé eléggé szívderítő, de persze volt kalinka is, mi jégyem, jégyem sajnos nem, pedig azt még tudtam volna énekelni is velük. 


Viszont ezek a jó templomiak nem hagynak békén, hogy menjek én az ő gospel kórusukba énekelni, és ha továbbra is ilyen jól viselik magukat, megyek is. 

2010. október 24., vasárnap

csavart sima - avagy a mőte

Ez itten, kérem, a mőték országa, de mindenesetre a mőték óvodája. Møte, azaz megbeszélés. Nem összekeverendő a samtale-val, ami megbeszélést jelent. Csak vicceltem: a samtale, az beszélgetés.

Nem tudom, más munkahelyen ez hogy van, de én életemben ennyit nem üléseztem, mint amióta itt élek, lassan mőtegumó nő a seggemen. A mőtéknek egy nagyon fontos közös tulajdonságuk van: sokkal kevesebb dologról (esetleg: semmiről nem) szólnak, mint amilyen hosszúak és gyakoriak. 
Na most a mőte nem csak úgy hűbelebalázs módjára van, sőt, eleve nem csak úgy mőte.

Morgenmøte, hogy jól induljon a nap, minden reggel, ez mondjuk csak 10 perc, minden csoportból egyvalaki elmondja, hány gyerek, hány felnőtt van aznap a csoportban, van-e valakinek valami különös nyavalyája, még ennek van a legtöbb értelme amúgy.
Avdelingsmøte, csoportmegbeszélés, hogy jó induljon a kedd, minden kedden egy óra. Általában véve semmi értelme, de ezt a világért sem árulnánk el, sőt nagyon komoly arccal üljük végig, és soha egyetlen perccel előbb abba nem hagyjuk. 
Foreldremøte, ez a klasszikus szülői értekezlet, estéli órán, de annyira, hogy a legutóbbiról fél tízkor értem haza, akkor már majdnem leestem arccal előre a székről, amikor közösen elénekeltük minden gyerek neki dedikált dalát, minek, kérdem amúgy tisztelettel, nem tűntek a szülők sem boldogabbnak este kilenckor a Lille Petter Edderkopptól, ahogy elnéztem. Viszont ez a két-három óra később elszámolható - pénzben vagy munkaórában, a dolgozó kedve szerént, ez mondjuk jó gondolat. Ugyanez igaz egyébként a következő mőtére is, így van nekem már egy teljes munkanapom pluszban.   
Personalmøte, havonta egyszer esedékes, az összes dolgozó összeül este öttől nyolcig, általában csütörtökön, ami azért szuper, mert addigra már pont eléggé fáradtak vagyunk ahhoz, hogy még beszéljünk a semminek az ő önvalójáról három órán keresztül. Erről is elmondható, hogy többnyire semmi értelme, utáltam is eléggé, ám a múltkor kellemes meglepetés ért.

Négy csoportra oszolva kelletett különvonulni ún. dialogspil, párbeszédjáték céljából. Az asztalon papírkupacok hevertek, szám szerint három: barn (gyerek), voksne (felnőttek), foreldre (szülők), a kupacokban 3-3 papír. A menet a következő: a dialogspil vezetője felfordítja az első papírt, amin áll egy mondat, és vele kezdve sorban mindenki elmondja őszinte gondolatait arról a mondatról. A beszélőt véleményezni semmilyen módon nem lehet, kérdés feltevése is tilos.

A gondolatok, amelyekre legutóbb reflektálni kellett:

GYEREK KUPAC
1. Nincs mindig időm arra, hogy foglalkozzam egy gyerekkel.
2. Szeretnem kellene minden gyereket.
3. Egy egy év alatti gyereknek nem szabadna 6 óránál többet az óvodában töltenie.

FELNŐTT KUPAC
1. Minden kollégámat üdvözlöm, amikor megérkezem reggel.
2. Tudom, melyik feladat kihez tartozik, és mindig elvégzem a feladataimat.
3. Jó kommunikációs kapcsolatban vagyok minden kollégámmal.

SZÜLŐ KUPAC
1. A szülők mindig a legjobbat akarják a gyereküknek.
2. Megfelelek a szülők igényeinek, kívánságainak.
3. Mindig mosolygok minden szülőre.

A dolog "egyszerűen" arról szól, hogy te szembenézel azzal, mit gondolsz egy adott kérdésről, illetve azzal, hogy mások mit gondolnak róla, akik nem mellesleg a munkatársaid.

Zseniális találmány, nálam minden mőték legjobbikává avanzsált ezen programpont által a perszonálmőte. Arról nem beszélve, hogy mivel igen hosszú, két-három tálca sütemény, kávé, tea is kíséri az eseményt, a mőték istene tartsa meg ezt a jó szokást.

2010. október 20., szerda

egy sima - avagy a fjord

A tengerről öreg tanárom, a veszprémi költő, aki azóta hazament az időbe, a drága Kemény Géza bácsi fog eszembe jutni, amíg élek. Ő mondta egyszer, amikor látogatóban voltunk nála: "életem legnagyobb élménye a tenger, mert még sosem láttam", úgyhogy én minden alkalommal, ha megyek a tengerhez, ővele együtt megyek, viszem magammal a zsebemben, onnan kukucskál Géza bácsi, együtt nézzük a tengert, és együtt örülünk. 

De hogy ha nem is csak a tengert, hanem életed első fjordját látod, hát hogy az milyen, Géza bácsi, remélem, láttad te is a zsebből. Megrendítő élmény, mész gyanútlanul, olyan, mintha folyó mellett mennél, de már a tenger az, s egyszer csak kitágul a horizont, az ég egy szempillantás alatt rásimul a vízre, hogy győzze őket elválasztani utána már csak a második nap mindig újraszülető ereje, és ott van akkor benne minden évszázad, amíg vájta, véste a gleccser a követ, hogy nyisson örök kaput a sziklafalban a víznek, állsz a kapuban, és sehol máshol nem akarsz már lenni, nem lépni sem előre, sem hátra, tapodtat sem, csak állni a kint és a bent találkozásánál, a metszésben, és lenni maga a középpont. 

Langesundban esett a találkozás, ez a hozzánk legközelebbi fjord, a kis település Bamble része, tulajdonképpen zsákfalu, csak a zsák vége a tenger. Fehér, fehér és fehér. Néha kék. Esetleg vörös. A házak, a virágok, a ládák, a kövek, a hajók a vízen, a korlátok, a függönyök, a koszorúk az ajtón, a jóllakott macska, mind olyan egyértelműséggel szépek, hogy még a hangodat is halkabbra veszed, mintha ott se lennél, te csak figyelhess, téged észre se vegyen senki. 

Ott voltam a világ végén. És ott, a világ végén tényleg semmi másra nem vágyik már az ember: ő már ne legyen látható, csak ő láthasson, s ha már emberként jött ide, láthasson még egy kicsit tovább. 

Jól mondom, Géza bácsi?

2010. október 17., vasárnap

egy sima - avagy a fritidspark

Eddig bírtam, két keserves, fürdőkád nélküli hónap, és kevés híján bejelentkeztem nagytiborhoz, aki a helyi magyar pszichiáter, szerintem nyugodtan szakosodhatna kádelvonási tünetekben szenvedő bevándorlókra. Ez így tarthatatlan volt, be kellett látnom, annál is inkább, mert az ország legnagyobb szabadidőparkja mellett lakom, mi az öreg istenért nem mentem már oda két hónappal ezelőtt, ahol annyi víz van, mint a világ összes bojlerében egyszerre. A világbojler norvég leányvállalata.

Igaz, hogy ez akkor egy nagy közös fürdőkád, de azt már megfigyeltem, hogy a norvég közös lovaknak nem túros a hátuk (vigyázat! nem túrós, a dolog a szláv eredetű túr 'fekély, seb' szóból származik), reménykedtem, hogy a közös norvég fürdéseknek sem. Illetve hogy azoknak pláne nem.

És nem az. De még csak nem is gombás. Annyira nem, hogy az egész hóbelevanc úgy kezdődik - miután  megkaptad a kis órácskádat, valójában a kulcsodat a szekrényhez, és behatoltál az objektumba -, hogy izibe' le kell venned a cipődet, és az erre kialakított polcra tenned, és feredőzés közben egyetlen percig nem félni attól, hogy mire kijössz, nem lesz meg. Meglesz.


Onnan meztélláb elcsattogsz az egyik szekrényhez, amelyik szimpatikus, ez egy szabad ország, de érdemes olyat választani, amit meg is jegyzel, különben mehetel haza cipőben, vizes fürdőruhában, az se rossz mondjuk, de akkor bérletet nem érdemes venni. 
Berámolsz a szekrénybe, becsukod, pittyen, a szekrénycsoporthoz tartozó leolvasó felismeri a becsukott szekrényt, mondja, nyolcas, odatartod az órádat, bezárja, visszafele ugyanez fjordítva. Hatszázvalameddig láttam szekrényszámot, de nem kizárt, hogy megugorjuk az ezrest, mondom, ez egy  nagy szabadidőközpont. Külön férfi-női öltözővel nem bajlódtak, mert öltözőkabinok is vannak, bemész, vetkezel, öltözöl szál egyedül, kijössz, szekrény, pakolsz, csuksz, pittyen, innen meg már ismered. De ha úgy érzed, ez nem fog menni, megnézhetsz a ceremóniáról egy videót a bejáratnál vagy a weboldalukon. 

A medencetér egy kisebb repülőgéphangár.
Hullámfürdő, nagy medence, kis medence, hideg vizes medence, meleg vizes medence, töltött medence, üres medence, kerek medence, szögletes medence, nugátkrémes medence, gyerekmedence, terápiás medence, dzsakuzzi, ugródeszka, csúszda, mászófal, szauna. És senki nem taposta le a lábamat, nem könyökölt a hasnyálmirigyembe, nem ordított a fülembe, egyáltalán nem csinált semmi olyat, ami a nyugalom megzavarására alkalmas lett volna. 

Pedig tele volt gyerekkel, ez kedvelt vasárnapi program errefelé, csendben megjegyzem, hogy gyengébb idegzetű egyedülálló - és feltehetően még az együttállás előtt álló - leányoknak nem javaslom, az egy négyzetméterre eső szép szál, félmeztelen norvég férfiak száma ugyan ebben az objektumban a legmagasabb, viszont minimum egy, de inkább kettő vagy három alacsony ember szaladgál a lábuk körül, és lehet, hogy anyu a három nagyobbikkal maradt otthon ozsonnát készíteni. De hát én edzett vagyok, ugye, és itt még azt is szívesen veszik a szülők, ha rámosolyogsz a gyerekükre, nem gondolják azt azonnal, hogy te vagy a dzsakuzzis gyilkos. 

Nekem ez az egy látogatás gusztust csinált, köszönöm, átmenetileg megfelelő lesz a fürdőkád helyett. 

2010. október 15., péntek

egy fjordított - avagy a játékbolt

Az addig oké, hogy oda megyünk lakni, ahol tejet kapni, pipa, lehet is, de én azt hittem, oda is megyünk lakni, ahol fajátékot lehet kapni, csak ha az ablakon  kinézek, hetven fát látok, és mind magasabb, mint amit eddig elgondolni mertem fából. Szóval fa van bőven, nem mintha azt akarnám, hogy a környező erdő fakockává, falovacskává, favaskarikává transzmutálódjon, de azért egyet-kettőt be lehetne áldozni. 

Szakmai ártalom: én játékboltba nem bírok agyvérzés nélkül bemenni. Meg-megállok, körbenézek, az összes idegvégződésem kisül, ráadásul egyszerre, képzelem a négy-öt évesét, látvány, anyagok, színek, fények, hangok, és kapom máris az agyvérzést. Agyfaszt, ahogy baráti körben mondani szoktam. És ez itt sincs másképp, amin őszintén meglepődtem, még ha ezért benevezhetnék a "legnaivabb magyar bevándorló Norvégiában" plecsnire, akkor is. 

Két polc. Két kókadt polc, kids wood felirattal, a bolt legsarkában, egy nő állt előtte egy dobozzal, aztán azt is visszatette, én meg könnybe lábadt szemmel és szívvel gondoltam a Fakopáncs nevű kereskedelmi egységre, odahaza.


Pláza-béli játékbolt volt ugyan, nem tagadom, ez azért felrajzol egy minőségbéli ívet eleve, de én tényleg reménykedtem. A feladat viszont szép: föllelni a norvég fajátékokat az alábbiak feledtetése érdekében, mint például

más kicsi póniija, mer' az enyém nem, az istókzicsi

korai steffigráfra hajazó hercegnő, egyenesen a fröccsöntödéből

hidrokefál bmx-es lány, leárazva, nem fogy, de fel nem foghatom, miért

hidrokefál vendéglátós macska

műhörcsög tartozékokkal, és itt most kihagyok egy-két mondatot

cumizó macska, nem tudom, kinek jutott eszébe, de neki már megérte megszületni

gumibuzogányok, hátha egyszer igazival is egymásnak mennek, ne vegyük el az esélyt

jelmezek, nem tudom, ki adja rá a gyerekére, de lelke rajta

s végül, de korántsem utolsósorban, hogy tudja az a büdös kölyök: mindez nem ingyen van ám

2010. október 10., vasárnap

csavarás előre vetett szemmel - avagy hókon

Tetszik nekem ez a norvég koronaherceg, ez a Haakon. (ejtsd: hókon)
Közeli ismerőseim, akik az elmúlt néhány év ízlésbéli irányultságát e tekintetben ismerik, megest felsikítanak majd, amint meglátják a fizimiskáját. Ez a zsánerem, no.


Mondjuk akár hókon is nyomhatnám őt vagy esetleg magamat a szeme láttára egy szívlapáttal, oda se hederintene ez a Haakon (reméljük), amióta 2001-ben elvette Mette-Maritot, aki egyébként tök helyes. 


Lett gyorsan három gyerekük is, az egyiket MM hozta magával, a másik kettő királyi sarj. Prinsesse Ingrid Alexandra három évesen úgy sífutott, ahogy én a legvadabb álmaimban sem, míg a kis prins Sverre Magnus édesdeden aludt az anyja derekára applikált szánban, láttam ilyen videót, aztán leültek, előcsomagolták a sztaniolból az elleve-matot, és megették a hóban. És ezek így élnek állítólag. 


Sic transit gloria mundi. Pedig javasolták odahaza, hogy ne szórakozzak én munkavállalással, házasodjak be a királyi családba, oszt annyi. Na most ez a hajó elment, nem is hogy elment, úgy húzott el a fjordok között, hogy a vasmacskája nem érte a földet.

(itt döccen egyet a szöveg, az istennek nem találom a megfelelő átkötést a vasmacska és nagyanyám között)

Néha erős rokonságot vélek felfedezni anyai nagyanyámmal.
Nála ugyanis hegyben állt a Lady Diről és retyerutyáiról szóló irodalom, nem tudom, mi szeretett rajtuk, ráadásul az a Károly úgy néz ki, mint egy borneói nagyorrú majom, de nem tágított, most meg én is azon kapom magam néha, hogy megnézem a királyi család honlapját, és ott elidőzök kicsinyég, micsinálnak, hova mennek, miért. Mondjuk az sokat segít, hogy a Haakon legalább nem úgy néz ki, mint egy borneói nagyorrú majom.

De nem is a Haakon itt a lényeg ("jaj, dehogynem!" - Rossz Máj), hanem a királyság.

Mert az nagyon tetszik nekem, hogy királyságba jöttem lakni, mindig mondom, hogy én igaziból royalista vagyok, mert a király, az semmilyen színű se, csak fogja a lovát, fehéret, ha igazi király, megugratja, és körbelovagolja vele az országát, mintegy kijelölendő: az az én birodalmam, ami a patanyomon bévül esik. Mondjuk a Mátyás az etalon ebből (is), meg ugye a Haakon nem is király, meg nem is ő a lényeg, és ő amúgy is leginkább a sílécét ugratja, azzal kerüli körbe a hazát. Az övét.

Amiben azért nem olyan rossz alattvalónak lenni.  

2010. október 5., kedd

egy sima - avagy a kulcs

Szólnom kell a kulcsról. A kulcsról, amelyik a lakásajtót nyitja. Ennyit kaptunk, ebből persze kettőt, mindenkinek legyen saját, az úgy való. Csinos borítékban lehetett átvenni, benne a házra vonatkozó házirenddel. Hogyaszongya, este tíz után tilos zongorázni, szabad kitalálni, hogy éppen felettünk lakik-e valaki, akinek van zongorája, viszont nem tanult zongorázni, következésképp nem is tud, este tíz után sem. Pláne akkor nem. 

Nézem, mi az, hogy egy szem kulcs, most akkor ki se megyek már a lakásból soha többet, hát cseszhetem, hogy be tudom zárni, de mivel nyitom ki a lenti kaput, mivel a postaládát, mivel a biciklitárolót, meg egyébként is, mi fogja lehúzni a kabátom zsebét, leszaggatni a táskám belső rekeszkéjét, még majd a végén hordhatom magammal nosztalgiából a magyar kulcscsomót, igaz, nem hordhatom, mert a lakásból ugye úgyse tudok kimenni, cirkulálhatok vele körbe-körbe a lakásban tiszta idegbe'. 

Egy életem, egy halálom, ki kell próbálni, valaminek lennie kell, majd pont a kulccsal fogunk szarakodni. Nemigen kell ám vele szarakodni, olyan egyszerű, mint egy faék. A lakásajtót recével lefelé nyitja. A kulcs. A kaput recével fölfelé. Szintén a kulcs. A postaládákhoz vezető ajtót recével megint csak lefelé, a postaládát magát recével fölfelé. A kulcs. A biciklitárolót recével lefelé, és ha jól rémlik, a szeméttárolót szintúgy. Gyanús, hogy az összes többi lakást is recével lefelé, de errefelé nem divat a máséba hívatlanul bemenni.

A kapun aggodalmaskodni meg teljesen felesleges volt, ahhoz ugyanis kapunyitó tartozik, villanykapcsolószerű készség, kifelé is, befelé is, tárul föl engedelmesen, norvég szezám, azt hogy hívhatják, szerintem sose derül ki, mindenesetre ráérsz a lakásajtó előtt kotorászni, hogy megtaláld a kulcsot. 

Erőst gondolkodom egy parittyakő kulcstartón, legalább az illúzió meglegyen, súlyban. 

2010. október 3., vasárnap

egy sima - avagy a hűtő

Szeretjük a kettes számrendszert. Ebben a háztartásban nem csak modemből van kettő, hanem hűtőből is, mondjuk az egyik akkora, hogy pont beleférne a másikba, a másik meg akkora, hogy pont beleférne az egyik, úgyhogy a másikat használjuk. Nem azt, amelyiket ideköltöztettünk Magyarhonból, mert nem jártunk elég körültekintően utána, hogy itt a "vállalati" bérlakásokat hűtővel-sütővel illik kiadni, egyébként meg mi a ragyaverést csinál az ember egy felesleges hűtővel Norvégországban, ezt még ki kell nyomoznom. 

Belefotóztam a nagyobbikba, hogy lássátok feleim, szümtükkel, mi van egy átlagos vasárnap délután hozzávetőlegesen a jó magyar bevándorló hűtőjében, hogy ide is idemondta a teremtő annak idejében, hogy mend Paradicsumben való gyimilcsektül élhetünk. Picit fotóbloggá avanzsálunk, nem tudom, ez jó-e, majd kiderül. 

Lazac, természetesen, a fagyasztásra alkalmatos részben, kétféle, bőrös-szálkás meg bőrtelen-szálkátlan. 



Paradicsomos makréla, kétféle, pépesített és békénhagyott változat, mindkettőért velem kell kijönni a hóra, és nagyon keményen fogok küzdeni. 



Piano márkájú joghurt, én nem tudom, nekem ez a mániám, hogy a joghurtba valamit bele lehessen borítani, az endorfinszintem csak akkor szökik még magasabbra, ha ezt a joghurt melletti felhajtható applikációból tehetem meg, magát a mozdulatot is imádom, hát még amikor roszog a fogam alatt a valami. A bónusztrekk jelen esetben a kanál, ami konkrét kiskanállá pattintható szét (össze?). 





Egyik kedvenc norvég hangalakom és a hozzá tartozó jelentés (lekvár) nélkül nemigen létezhet norvég háztartás, mi is betáraztunk syltetøy-ből (szültetöj), epres, vörös áfonyás, fekete áfonyás, vödrös kiszerelés, ilyet eddig csak testtömegnövelőből láttam, de az végülis majdnem ugyanaz. 


Tej, másfél literes kiszerelésben, ez azért jó, mert örök problémám, tudniillik egy tehén beállítása az erkélyre picit odázódhat, de legalábbis nem kell naponta a közértbe futkozni tejért. 


És íme a helyi tejfel, ami úgy helyi, hogy itt készül, de igazából franszia, a tejfel azon változata, amelyikben nem 12 vagy 20, hanem legalább 30% a tejzsírtartalom, vigyorog is a kis muki a dobozon, teljes joggal, mert a crème fraîche állati finom.


Jelen hússzekció: főtt marhanyelv, egy vagyon, de kicsi gyerekkorom óta imádom, hogy miért, az rejtély, hogy miért éppen ezt. Emberemlékezet óta nem ettem, aztán kiderült, hogy itt is lehet kapni... és borsos szélű sonka, de az szegény csak statisztál ebben a konstellációban. 



És mert szeretnék alkalmat szolgáltatni a rosszmájúaknak, kezüket heherészve összedörzsölni vágyóknak, meg mert minden gerinc meghajlik egyszer, meg mert jó norvég alattvaló akarok lenni, íme a norvég gasztronómia fekete lova, a barnasajt a hűtőnkben, bár még fogyasztásra várván:


Utóirat.: Mert valamit mindig elfelejtek. És ezt itt tulajdonképpen Katt írja általam, aki az én virtuális "agyam", barnasajtban, felvágottban s még tán másban is sorstársam :) 

Mindezt tetézve még az is van ugyanis, hogy a felvágottak és a sajtok fóliacsomagolása visszazárható, nem cafatokban tépődik föl, hogy aztán ide-oda pöndörödve teret adjon a kezdetben itt-ott, később mindenhol gusztustalan megbarnulásnak-megkeményedésnek.