csavart sima - avagy a karmestershow

A minap gondoltam egy nagyot, mondok, rég volt már úgyis ilyen, a hónom alá fogom a tévét, és lemérem a lázát a világnak, amolyan lovasiandrásosan. Jelentem, aznap a világ, legalábbis amit én láttam belőle, nem volt lázas! Még csak egy kókadt köhintés sem hagyta el a száját a világnak.
Én ilyennel tévében már nagyon rég találkoztam, mint amilyet aznap a norvég közszolgálati egyes csatornája (NRK1) elibém gurintott, amúgy közszolgálatilag. 

Maestro!, ez a címe neki, én az utolsó részt csíptem el. Karmester-megasztár, ha úgy tetszik. Egy szimfonikus zenekar és nyolc amatőr, mármint karmesternek amatőr, másnak nem annyira az. Mint például Hilde Louise Asbjørnsen, szerintem a világ legnagyobb szemű dzsesszénekesnője. 

Aki nem mellesleg énekelni is tud, és személyisége is van, ami ebben a műfajban (tudniillik: csepűrágás) nem utolsó, hanem inkább a legelső szempont.

Vagy a szépnevű Petter Wilhelm Blichfeldt Schjerven, műsorvezető, aki a Typisk norsk című műsorról híresült el, ez a norvég nyelv csodáiról szól, mint például a kebabnorskról, amit a bevándorló arabok gyerekei beszélnek, ékes szleng, norvég legyen a talpán, aki megérti, hát még én. Na most ebből a műsorból én egy kockát soha nem láttam, mert személyes norvég időszámításom előtt esett meg, de az első könyv, amit a könyvtárból kivettem, a Typisk norsk volt, csak akkor még nem tudtam, hogy Petter mosolyog a borítón, akiért hónapokkal később drukkolni fogok, hogy ne kúrja el nagyon a Beethovent.

Hat héten át megy akkor ez, rendesen, zsűri, kiszavazás, közönség  (nem kevés tinédzser ült a sorokban, és őszintének tűnt a mosolyuk) taps, csak nem identitás-zavaros, túlmozgásos félkegyelműek ordibálnak artikulátlanul a kamerába, oldalukon egy csökkent értelmű  ex-szépségkirálynővel, és nem kakaduk ülnek a zsűriben. Amúgy kereskedelmileg, profitot növelendő, neked legyen mondva. (Rútul általánosítok, de az istenért, semelyik identitás-zavaros, túlmozgásos stb. magára ne vegye!)

Most az mindegy is, hogy az én szívemnek a Wolfgang Amadeus meg a Ludwig sokkal kedvesebb, mint bármi más, ez ízlésbéli dolog. De hogy televízió lehet szórakoztató és közben szólhat is valamiről... hát ilyent én utoljára tán az Öveges professzornál láttam.

Nyolc amatőr, persze felkészítő tanárral, ezek aranyosan izgulnak a nézőtéren a tanítványért, hogy legalább egyszerre harsanjon fel a triangulum meg a vadászkürt, ha egyszer az vagyon a kótába beléje írva. Persze túlzok: a dirigált művek teljesen felismerhetők voltak, de hogy az mennyire nem mindegy, hogy ki kalimpál ott elől a pálcájával, például tökéletesen kiderül egy ilyen műsorból. Természetesen Hilde nyert, toronymagasan, ezekkel a szemekkel nemigen lehet versenyezni, egyet néz, és azonnal haptákban áll az összes klarinét meg klarinő. (Klarinő: vö. még a Katona József Színház Mi ez a hang? Dzsesztetés c. előadásával, érdemes.)

És akkor nehogy azt higgyük, hogy a győztes beköltözhet egy luxuslakóparkba közvetlenül a Hajdú Péter meg a Kiszel Tünde közé, ezt maga Hilde Louise sem merhette remélni, kénytelen volt szegény megelégedni azzal, hogy december 14-én ő dirigálhatja a tévében a karácsonyi koncertet, hogy a holló nem vájja ki a szemüket a smucig norvégoknak.

Következő évadot követelek!!! Folytassa, Maestro!