csavart sima - avagy a savanyú káposzta

Így októberbe hajlóan hangyafütyinyit korai még, tudom, de komolyan elkezdtem attól rettegni, hogy mi lesz, ha mégis úgy alakulna, hogy itt töltjük a karácsonyt, és nem jutok az évi rendes savanyú káposzta levesemhez, amiért már kb. Szent Miklósnak az ő napján epedni kezdek, összeszalad minden valamirevaló nyál a számban, és karácsonyig úgy maradok, a nyállal. Nálunk ez a családi hagyományos, semmi egyéb, viszont ez füstölt hússal, füstölt kolbásszal, szárított gombával (vigyázat, nem fafül, mert az olyan lesz benne, mint a hónapos takony kifőzve), és reggel, és délben, és este, s míg a világ hét nap, és még két óráig.
Majdnem, mint ez a káposztaleveses fogyókúra. Mondom, majdnem. 

Ez ilyen tipikus magyar bevándorlóizé, kicsit röstellem is magam miatta, nem mintha én pirosaranytól vegetáig, túró rudolftól pirosmogyorósig számlálnám a napokat, de a káposztaleves ügyében nem ismerek pardont, szégyen ide, szégyen oda, inkább pironkodom.

Ki szabad találni, hogy Norvégország mennyire erős savanyú káposztában, mondjuk úgy, éppen annyi nincs belőle, mint amennyi viszont barnasajtból van. Barnasajtból meg nem lesz káposztaleves, akárki meglássa. Szegény magyar bevándorló vízzel főz, illetve jelen esetben sóval, babérlevéllel, szemes borssal. Meg káposztáskővel. Még jó, hogy az ablakpárkány-design fokozása érdekében akkora köveket hordunk haza az erdőből, hogy Kinizsi Pál minden különösebb hezitálás nélkül hajítná tova a malomkövet ezekért cserébe, azonnal fel is lobbant a szikra az agyban, amikor a szakirodalomból kiderült, hogy káposztáskővel nyomatták annak idejében a káposztát, azzal nyomatták a savanyodás felé. 

De mivel a nyomaték ebben az esetben igen-igen fontos, került káposztáskalapács és káposztáshúsklopfoló is. A káposztástévén nagyon gondolkodom, így sarkával-élivel.

Jelentem, savanyodik. Savanyodik, büdösödik. De bánja a szagot a fene, most már csak azt kell kifundálni, hogy ha ez bejön, akkor hova az ótvarba tesszük a kolbászfüstölőt, ha véletlenül találnánk egyet az erdőben.

csavart sima - avagy a könyvtár

Felteszem, a bevándorlók bevándorlásukat követő hatodik hétvégén nem a helyi könyvtárba iparkodnak, de én már alig bírtam a bőrömbe férni, még ha ez negyven perc séta is oda, akkor adunk testnek és szellemnek, bevándorlok a könyvtárba. Is. 

Mondom a mosolygós lánynak, hogy beiratkozni vágyom. (Itt mindenki mosolyog, ennek szentelnék egy külön szöveget, de csak ezt tudnám beleírni, hogy itt mindenki mosolyog, mondjuk ezt kábé negyvenszer, és akkor ki is lenne a hely, de az meg úgy nem annyira érdekes, vagy nem tudom.) Adott papírt, kétnyelvű, nem, nem magyar-norvég, de angol-norvég, mondjuk a nyelvtanfolyamnak hála a selvpresentasjon-t már visszafele is elmondom, hva er ditt fornavn, hát Ágnes, de vesszőcske van ám az A-n, és még azt is elővarázsolja a kompúterből, jó-e így, kérdezi, jobb nem is lehetne, olyan, mint az álom, olyan jó. 

Plasztikkártya, akarhatnék hazudni, hogy rontsam kicsit a helyzetüket a magyar könyvtárakkal szemben, de 78 másodperc alatt a kezembe adta, mondom, mibe kerül, mondta, semmibe. Semmibe? Semmibe. Viszont - most érdemes figyelni picit - az egész országban érvényes, és ez egy kurva hosszú ország, vagyis ha elmegyek, teszem azt, Bodø-be megnézni az északi fényt februárban, és a fényénél akarom olvasni a heddagablert, akkor ne törjön ki a csihari, ez azt is mondja magáról, hogy kulcs a norvég könyvtárakhoz, és igazat beszél.

Most akkor nem is az a slusszpoén, hogy természetesen kivettem a Locspocsot, akit Ruffennek anyakönyvezett Tor Åge Bringsværd, a szerző, aki egyébként Skienben született, csak nem annyira híres, mint Ibsen, pedig lehetne, de még él, biztos az a baja neki. 

Meg nem is az, hogy ugyanezt hangoskönyben is, hogy egyszerre lehessen olvasni norvéjul meg magyarul plusz hallgatni norvéjul, majd közbe' tapogatom is a tokot kicsinyég, hogy  minél több érzékszervre hasson, aszongyák, úgy az igazi. 

Meg nem is az, hogy nem csak mi vagyunk olyan súlyos agybetegek, hogy szótárat csinálunk például Petőfiből vagy a Bánk bánból, ugyanez a jó Ibsennel is megesett, nem lehet ezt megúszni, úgy látszik, valaki valahol biztos nekiül, hogy kilistázza az összes rohadt szót, amit életedben leírtál, el lehet képzelni. 

Meg még csak az se, hogy ide úgy viheted be a kabátod, táskád, de a gurulós bőröndödet meg a hajóládádat is, mint még sehova, és az összes CD meg DVD lemez benne van a tokjában, mert hol lenne máshol. 

Hanem ám a slusszpoén az, hogy amikor mindezeket kivettem, és odaadtam a még meleg könyvtári kártyámat egy másik könyvtárosnak, az ránézett a monitorra, mosolygott, naná, és feltette a legadekvátabb kérdést, ami egy szombat délelőtt a skien-i könyvtárban elhangozhat: "Neked magyar neved van?", persze magyarul. Nehéz letagadni, még két magnóliafa is van a ceglédi állomáson, lógtam folyton a vonatablakban, ha éppen akkor mentünk arra, amikor virágzott, igaz, nem cz-vel, de ez már csak a nyalánkság része. Hogy ő már itt született, de a szülei magyarok, a férje is magyar, és most voltak három hétig otthon, elég is volt ennyi, kösziszépen, erről eszembe jut egy némethgábor, de majd legközelebb. 

Na most, lehet, hogy a megveszekedett életbe' nem fogok túljutni a Locspocson, de hogy ebbe a könyvtárba én járni fogok, az istókzicsi. 

egy sima - avagy a bizalom

Az a része kicsit döcögősen ment, hogy a papírjaim eljussanak a rendőrségre, és onnan majd megkapjam a norvég személyi számot, ami minden számrendszerek alfája és ómegája itten, de ez a fele nem is olyan érdekes. Illetve azért érdekes, mert amíg ilyen nincs, addig nincs adószám, bankszámla, bankkártya, fizetés. Sakkozunk, mindenki drukkol, jöjjön meg időben, októberben akkor már tudnának fizetni, de ha nem, novemberben milyen gazdag ember leszek, mondják. Aranyosak, és tényleg azok.

Közben meg az van, hogy én részmunkaidős asszisztens vagyok, hetven százalékos munkaidővel. Most nem ennyit dolgozom, mert mindenki beteg, vagy megbeszél, vagy konferenciázik, máshol, nem az óvodában, meg amúgy is szeretik, ha négyen őrzünk 7-8 gyereket, én is szeretem, nem arról van szó. Vagyis erősen a 100% felé tendál az ügy, tegnap ki is derült, hogy akkor ezzel mi van, annak kapcsán, hogy láttam a csoportfüzetben, hogy be vagyok írva mára-holnapra, ez tegnap még nem így volt, de nem baj, tudok én menni, semmi dolgom amúgy a világban. Mire kérdezi az egyik kollega, hogy a csoport vezetője megkérdezett-e (sic!) engem, hogy tudok-e jönni ezeken a napokon, mondom, nem, de tudok. Jóvan, de az nem úgy van, mert ha én 70%-ot dolgozom, akkor a fennmaradó szabad napokról én rendelkezem, megkérhetnek, hogy jöjjek dolgozni, és ha jövök, meg is fizetik, persze. Na, mondom, ilyet még nem hallottam, ez minálunk nem pontosan így van, hát hogy, mondom, nem fizetnek, tányérméretű csodálkozó szemek, azt hogy tehetik meg. Tényleg, őszintén, zsigerből jövően nem értették. Itt ugyanis nincs divatban az átverés, a susmus, a mismás, a putyizás. De visszafele se ám: az se merül föl, hogy majd amikor én kitöltöm kézzel a nyomtatványt az ott töltött órákról a kötelezőn kívül, akkor majd többet, nagyobbat, szebbet mondok, nem mondok, minek, amikor elég sok, nagy, szép eleve. 

Nem kezdtem el magyarázni, hogy tehetik meg, nekünk se igen magyarázzák, megtehetik, és kész, hallgassál bölcsen, sőt, vegyél gyorsan mutyi-leckéket, akkor talán kint marad a fejed a vízből. 

Említett vezetője a csoportnak délután elnézést kért, biztos, ami biztos. 

Erre mondom azt, hogy az alapélményem innen a bizalom. Ember iránt, rendszer iránt, állam iránt, egyáltalán. Ebből lesz a normális viselkedés, nem kell alámenni, fölémenni, mellémenni semminek, nem feltételezed, hogy átvernek, te se versz át senkit, az élet tulajdonképpen ilyen egyszerű, ennek az ízét egyszer megérzed, nem tudom, hogyan lehet megint lenyelni a keserűt. 

Még gondolkozom ezen, meg hogy le kell-e egyáltalán. 

egy fjordított - avagy az üvegbúra

Türelmetlen vagyok. És rámjöttek mindenféle bevándorló nyavalyák (meg néha az ülőideg-zsába is rámjön, de az csak akkor, ha három napig nem megyek nordic walkingozni), és hiába kérdezem kezelőorvosomat, gyógyszerészemet, mert az egyik, amelyikkel lakom, az pathológus, a másik meg nem létezik, meg egyébként is az a tapasztalat, hogy a saját nyavalyám éppen azért a sajátom, mert nekem magamnak kell istápolni, semmilyen megúszás, ide-oda tologatás, oda-ide hárítgatás, emide-amoda vetítgetés nem életszerű. 

Figyelem magamat, ezek a mostaniak teljesen új érzések, érti őket a fene egyelőre, mindenesetre bámulatos, hogy az ember valamilyen, aztán megváltozik a díszlet, és az ember persze akkor is valamilyen marad,  csak néha maga se tudja, milyen, mire hogy reagál, sose volt abban a helyzetben előtte, honnan is tudná.

Arról nem beszélve, hogy másoknak meg aztán végképp fingjuk nincs, tekintve, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Hogy tulajdonképpen én vicces vagyok. Meg kedves. Meg kifordított bundakesztyű. Meg papucs orrán pamutbojt. Na, pláne ezek, ugye. Hol vagyunk ettől. 

És naná, és persze, hogy ezek a legizgalmasabb pillanatok az életben, amikor megváltozik a rutin, amikor nem lehet beidegződések mögé bújni, folyamatos mozgás van, éberség, tudat, állapot.

Mindent összevetve mindennel, és abból mindent leszámítva a következőkre jutottam: 

1. akarok tudni norvégul most, de annyira, hogy a Mátyás királytól az Antal Imréig mindent el tudjak mondani ezen a nyelven;

2. barátkozni akarok, hogy legyen kinek.

Igen ám, de akkora szépségpötty van a dologban, hogy a szindikróford örömkönnyektől felázott arccal írná alá a vételi szerződést, ha adnánk, de nem adjuk, ugye. (Lásd fentebb.)

Hogy tudniillik ezek nem mennek egyik napról a másikra, sőt, még a másikról a harmadikra sem, meg a negyvenedikre sem, még a pusztából is vissza kell jönni, és akkor tán utána, valamikor. 

A nyelvről ne beszéljünk, egyszer még úgyis nyelvkutató leszek, és csak azzal fogok foglalkozni, hogyan sajátítja el az ember a nyelvet, az anyjáét is, meg később a más anyjáét is. Momentán mintha egy üvegbúra alatt ülnék, se be, se ki egy hangfoszlány nem sok, annyi se. Mi több, most azt érzem, a büdös életben nem is fog, de ez olyan, mint amikor azt mondják érettségi előtt, hogy az érettségi bakfity, jóvan, anyád, aztán jövőre már te mondod az akkori vizsgázóknak ugyanezt, mert tényleg.

Arról inkább beszéljünk, hogy itten nem úgy megy ám a barátkozás, mint odahaza. Pláne nekem, aki gyógyíthatatlanul barátkozós alkat vagyok. Itt idő, és idő, és még idő, és még egy kis idő, mire közel lehet kerülni valakihez. És közben lehet, hogy nekik van igazuk, hogy nem kell annyit, és annyiszor, mert annál felszínesebb, minél inkább szórod, a fene tudja, még innen vagyok ezen, most még furcsa, hogy nem az a virtus, mint otthol, nem pattogtatjuk együtt második találkozás után a karikás ostort, s húzatjuk el Csibésszel, hogy "kellene most néhány igazi barát", pedig. 

A búrában sem rossz amúgy, nincs az a nagy nyüzsi, legalább. De valami egészséges balansz hamarosi eljövetelében bizakodom azért. 

egy sima - avagy a canal digital

Két modemes háztartás úgy lettünk, hogy volt eleve egy, amikor beköltöztünk, de hibádzott egy kábel, anélkül meg olyanok voltunk, én és az internet, mint egy egykezű Shiva. Telefon a Canal Digitalnak, ez a helyi júpíszí, nyilván nem én hívtam őket, hanem valaki, aki beszéli kanáldigitálék nyelvét, amely alkalomból egyszer csak ott volt egy papír a postaládában, hogy szabad átvenni az új grátisz modemet az aktuális postahivatalban, használjuk egészséggel. A papírról egy csomagszámot beütött a kishölgy a számítógépbe, majd hümmögött, és hozta a csomagot, tessék, én meg nem győztem gyömöszkölni vissza a retikülbe az útlevelet, a nyolc darab fekete-fehér igazolványképet, lakásszerződést, személyi számot, bevándorlási papírt, az igazolást a bubópestis elleni újraoltásról, mert ezek mind nem kellettek ahhoz, hogy ideadják a csomagot. 

Jó, persze, cukik vagytok, kanál, de azért ez túl szép, hogy elhiggyem, mondom, akkor szóra bírom a tévét is, az ugyanaz a fennhatóság, ugye. Gondosan kiválasztottam a földön tekergő negyvenkilenc madzagból azt a mintegy negyvennyolcat, amit ide-oda kelletik dugni a siker érdekében, tévébe, falba, dekóderbe, piros seggű pávián likába, és végülis amikor mindent oda dugtam, ahova kell (szerintem), na, akkor nem működött. Vissza, elölről, azt oda, emezt ide, ami ahova bepasszol, ha nem passzol annyira, néha akkor is, bele kell annak mennie, velem nem fogtok kibaszni, de még mindig semmi. Az n-edik variáció viszont meghozta az obligát aha-élményt: dejszen innen hiányzik egy kábel! 

Cöcö, ezt már ismerem, és mivel már volt kettő modem, meg internet is, megkerestem kanálék ügyfélszolgálatát a világhálón, írtam nekik egy levelet anglikánul, hogy nekem bizony kábelhiányom adódott, hol vegyek ilyen kábelt, és milyet, ami hiányzik. Másnap jött válasz: sehol ne vegyek, mert ők az aznapi postával küldenek egy 5 métereset, és tűszentakk, hogy odafordultam a problémával. 

Szívesen. 

Az meg már egy Chaplin-film, hogy amikor az összes madzagot oda dugtam végül, ahova passzentosak, beleértve a két nap múlva megérkezett hiányzót is, na, akkor maradt a kezemben egy másik kábel, aminek egyszerűen már nem jutott hely, elképesztő, magam sem hittem, de így van. Na most ez hajszálra úgy nézett ki, mint amaz, amit aznap vettem ki a postaládából...

Ha valakinél bármilyen megoldandó műszaki jellegű probléma adódik, ne habozzon, hívjon, jövök, teljes katasztrófa garantált, az is tönkremegy, ami addig működött, ami nem működik, sose is fog többet az életben, viszont kurva jól fogunk szórakozni.

egy sima - avagy a nordic walking

Eddig legalábbis sima. Bár élek a gyanúperrel, hogy ez a boldog amatőrök tudatlanságával vegyes spánielagyú eufória, de amíg jó, minek erőlködjünk elrontani, a nehézkedés törvényeinek értelmében majd elromlik magától úgyis, vagy nem, és akkor pláne örülünk.

Asszimilálódom, elvégre azért jöttem. A jó norvég meg ott nordic walkingozik, ahol tud. 

A nordikvolkingosok világszövetségének elnöke vetheti reám az első követ alkalomadtán, ha van ilyen, de én nem mentem edzőhöz, nem vettem sokért nordic walking cipőt, se derékra csatolható kulacstartót, mivel pont háztól házig tart az erdő, iszom itthon a csapból, és annyi. Vettem botot, szép, egyenes, a földig ér, parafa fogantyúja van, és rá van írva, hogy nordic walking. Kevés elég ám a boldogsághoz. 

Boldogság pediglen van, mert ez a nordic walking beszarás jó. 

Bár itt stavgangnak hívják (bot-gyaloglás), de a kedvéért még norvégül is megtanulok. 

Nem vagyok a sportok utazó nagykövete, eddig nagyjából a biciklizést, a röplabdát és a teniszt tudtam megszeretni, de aki azt mondja, hogy a nordic walking nem sport, az hazudik, igenis sportolok, kérem, érzem, hogy igen, rendesen be kell melegíteni hozzá, meg nyújtani utána, és közben még rohadtul élvezem is, ez a bónusz track.

Mer' a botot nemcsak sétáltatjuk ám, kutya meg vadászgörény híján, meg húzkodjuk-vonkodjuk a földön, mint a csattogós lepkét, hanem ha jól van beállítva a magasság, akkor az egész felsőtestünket dolgoztatjuk vele. Legalábbis így találták ki annak idején a jó finnek, eszem a zúzájukat. Eredetileg ugye nyári sífutásnak, valaha úgy is becézték, a feledékenyek sportja, tudniillik azoké a széleseszűeké, akik elhozták a botot, de a sílécet meg otthon hagyták.
Aztán ez nem úgy van ám, mint a téli fagyi, hogy ha nem lehet nyári, akkor legyen téli, viszont az meg szar.

Itt például az elég öreg emberek is nordic walking bottal járják az erdőt, meg néha a sarki közértet is, de láttam már kórházi ápolót fizikoterápia keretében bicebóca bácsit nordic walkingra tanítani. Át- meg átszövi északi életünket a két botos sétafika. 

Az erdőben tényleg csak arra kell vigyázni, hogy nehogy így járjunk, mert az itteni békákból még egy jó békacombpörköltre se futná nokedlivel meg tejfeles uborkasalátával.

egy fjordított - avagy a zuhanykabin

Errefelé nemigen dívik a fürdőkád. Zuhanykabinban viszont erősek a jó norvégok, egyik-másik példányhoz érdemes egy űrkapszula-kezelői OKJ-s képzést kijárni, nehogy egy óvatlan pillanatban katapultálj. Vagy neadjisten magadra kapcsold a Záray-Vámosi életművet, végtelenítve. 

Közeli ismerőseim tudják, hogy alapesetben is odaadnám országomat egy fürdőkádért, hát még ha történetesen éppen nincsen. Képes vagyok a Gulag szigetvilág három kötetét oda s vissza végigolvasni egy feredőzés alkalmával, ha háromszor-négyszer kell is utántölteni melegvízzel a kádat, szigorúan nem gondolva persze a Föld vízháztartására közben. 

Senyvedek a zuhanykabinban, na. Egyfelől beleszorulok, vagy egy átgondolatlan, szappanozásra utaló mozdulatsor elvégzése közben kiverem a fél oldalát, de mindenesetre a könyökemet szilánkosra töröm. Hajmosáshoz képest ujjgyakorlat egy csipkeverő tanfolyam. A szőrtelenítést csak erősebb idegzetűeknek ajánlom, annyi vér fog folyni, mint Segesvárott se folyt. S mivel a zuhanykabin üvegfalai csíkosra vannak föstve, hogy belátni ne lehessen, bévül sem lehet látni, tehát a végeredmény csak a kabin magunkról történő lehámozása után derül ki: itt-ott helyes foltokban még azért, de hát a franc, aki elölről kezdi. 

A végleges szőrtelenítés szerintem nagyjából annyira hatékony, hogy akár Gyurcsók József is felvehetné a repertoárjába, úgyhogy ha lehet, inkább végleges zuhanykabintalanítást kérnék Karácsonyra, köszi.

egy sima - avagy a snipetorpmarked

A Snipetorpgata a város legrégibb utcája, állati büszkék vagyunk rá (tényleg), főleg azért, mert Ibsen egyszer három egész hónapig ebben az utcában lakott, és Ibsennek itt még a haja szála is aranyba foglaltatik verbálisan, tekintve, hogy a város szülötte ő. 

Nos, ebben a kedves kis utcában - ahol Ibsen is lakott egyszer három hónapig - nyár végén minden évben piacnap tartatik, ezt úgy kell elképzelni, hogy gyakorlatilag lépni nem lehet, csak egymás intim szférájába bele, de a norvégok tiszták, szépek, kedvesek, a szájuk se büdös, úgyhogy még mindig jobb itt összedörgölőzni, mint a kilencvenkilencesen, mondjuk Népszínház utca - Kálvária tér viszonylatban. 

Mindenhol kis standok, amelyekre összességében a zsűrizett fafaragástól a szopott cumiig bármivel ki lehet települni, amit nem szégyell az ember, van egy hangulata, és tényleg van. Hangulata van. Már eleve az utca (ahol Ibsen is lakott egyszer három hónapig), a kilátás, a vásár, a nyárutó, a sok ember, hangulat, na. Kisleányok saját sütésű süteménnyel, háziszörppel, máshol rotyog a vajaspánkó az erre alkalmatos készségben, kiderül, hogy nemezelni a norvéjok is tudnak (sőt), lehet gyönyörködni az autentikus és a nem annyira autentikus mívészetben. 

Namostan, hogy azért nem a világ kies északi végén vagyunk, hogy mindjárt lecsúszik a kockára fagyott lábunk a világ-igluról, mondom, hogy aki akar, csatlakozhat a Snipetorpmarkenen multi level marketing céghez, persze csak diszkréten, illetőleg házi kötésű Barbie-ruhákhoz juthat, pláne, ha nem akarja, hogy a Barbie-ja nézzen ki úgy a Hófehérkéhez képest, mint egy göthös bányaló, és nem fordítva (Méhek, hozzávetőlegesen), plusz találtam majdnem olyan szépet, mint az ejozinkakas, mindörök kedvencem, és árban is nagyjából ott voltunk, mert ami szép, az drága is, kérem.

De a legjobb rész azért az ócskapiac volt, piac a piacban, ott még 300 wattos Tungsram égőt is lehetett venni 1970-ből, újpesti gyártmány, sose lehet tudni, nagyapám használt ilyet hobbifényképészként a fürdőszoba-sötétkamrában. Meg a világ egyik legfontosabb könyvét norvégul, ennek örültem, és persze nem vettem meg, mert ugye én norvégul úgyse olvasok, és persze azóta már megbántam, mert ha valamit, ezt olvasnám norvégul is, meg szuahéliül is, meg Braille-írással is.  

Ebből a szekcióból lett a vásárfia, ami az ablakpárkányon kötött ki, feltűnés nélkül simultunk ezzel a tettünkkel a norvég ablakpárkány-divatba, errefelé ugyanis az ablakpárkány a kedves tárgyak (vö. még: biszbaszok) gyűjtőhelye. 

Mindent összeadva azt hiszem, Ibsen, aki egyszer három hónapig ebben az utcában lakott, büszke lenne az utcára, ahol egyszer három hónapig lakott. 

simafjordított - avagy óvodai tünemények

Picit minden másképp van, és nem azért, mert norvégul van mondva. A fejkapkodás már mérséklődött, még jó, hogy az ember lánya rugalmatos erzsók. Vagymi.

Van például a pelenkacsere. Amit helyhiány miatt úgy valósítunk meg, hogy a gyerek a mindenkori pelenkacserélőre merőlegesen fekszik, egy gyorstalpaló Astanga jógatanfolyam abszolválása ajánlott, különben úgy maradsz. Ez helyspecifikus tulajdonság, nem minden norvég óvoda jógaóvoda. 

Viszont hogy máshol is benedvesített, arctörlésre gyártott kis méretű törölközővel, gumikesztyűben távolítják-e el a kisded alsó feléről a muníciót, azt nem tudom, itt mindenesetre igen, ami finoman szólva is kalandos. Pláne munícióra merőlegesen, ugye. Még jó, hogy bőviben vagyunk az ilyen törölközőknek, egy-egy nagyobb adag hármat-négyet is felemészt a raktárkészletből. Egyébként meg örülök, hogy nem a dzsonzonenddzsonzont támogatjuk illatos kendőcskék vásárlásával, szokatlan, de jó módszer, gyereknek is, környezetnek is, én meg megszokom, ámen. 

A fürdőszobában egy kis táblácskára adminisztráljuk, hogy melyik gyereknek mi volt a pelenkájában aznap. Már nem tételesen, csak hogy pisi (ezt X-szel jelöljük), netán kaki (ezt B-vel, és odaírjuk az órapercet). Ennek mi értelme, még nem sikerült rájönnöm, majd csinálunk valami statisztikát, grafikont belőle, és belerakjuk a ballagó tarisznyájukba a hamuba sült pogácsa mellé, vagy minek. 

Itt nincs ebéd. Nem úgy nincs, hogy egyáltalán, hanem reggel otthonról hoznak reggelit a gyerekek, azt a reggeliző asztalnál megeszik, és 11 órakor van a tizenegyórai, ami technikailag az ebéd, de közben mégsem, mert a legritkább esetben főtt étel. (Ez egyébként a fölnőtt világra szintúgy igaz errefelé.) Kenyér, barnasajt, fehér sajt (ez a Magyarhonban szimplán sajtként aposztrofált eledel, itt a barna miatt kap állandó eposzi jelzőt), prim, kaviárkrém, kenhető sajtok, kétféle májkrém, általában ezek választhatók, plusz mindig van gyümölcs. Kettőkor ozsonna, és otthon van többnyire meleg étel délután-este. 

A norvég aprónépek a babakocsijukban alszanak a tizenegyórai után, mindig kint a szabadban. Van babakocsitároló házikó, ha nagyon pocsék az idő, akkor ott, egyébként a teraszon, bogár elleni hálóval gondosan lefedve. Mélykocsikat kell elképzelni, alvásra abszolút alkalmasak, és nincs akkor macera ággyal, letenni, mikor, ki, hova, ágynemű, cserélni, mittudomén. Nekem tetszik, de persze nem emlékszem, milyen babakocsiban aludni ágy helyett, úgyhogy lehet, hogy csak a pofám nagy. 

Arra, hogy a nagyobbacska norvég gyerekek még nyárutón-őszelőn is pólóban (alkalomadtán félmeztelenül) szaladgálnak kint, már föl sem  kapom a fejem, pedig néha még a cipőjüket is leveszik, mossa a zoknijukat, aki akarja. Betegesnek meg nemigen mondanám őket azért, biztos van összefüggés. 

A végére meg a legjobbat: minden nap kötelező (!) szünet jár a nap során a nevelőknek, szépen beosztva, akik korán reggel kezdenek, azoknak fél egytől egyig, akik kicsit később veszik fel a a munkát, azoknak egytől fél kettőig. Pihenőszoba, újság, kávé, tea bekészítve, beszélgetés (már annak, aki tud norvégul, ugye). Mondom, kötelező, nincs olyan, hogy nem, ennyit muszáj lazítanod, ha már egész nap a gyerekekkel vagy.

Ollé.