Az a része kicsit döcögősen ment, hogy a papírjaim eljussanak a rendőrségre, és onnan majd megkapjam a norvég személyi számot, ami minden számrendszerek alfája és ómegája itten, de ez a fele nem is olyan érdekes. Illetve azért érdekes, mert amíg ilyen nincs, addig nincs adószám, bankszámla, bankkártya, fizetés. Sakkozunk, mindenki drukkol, jöjjön meg időben, októberben akkor már tudnának fizetni, de ha nem, novemberben milyen gazdag ember leszek, mondják. Aranyosak, és tényleg azok.
Közben meg az van, hogy én részmunkaidős asszisztens vagyok, hetven százalékos munkaidővel. Most nem ennyit dolgozom, mert mindenki beteg, vagy megbeszél, vagy konferenciázik, máshol, nem az óvodában, meg amúgy is szeretik, ha négyen őrzünk 7-8 gyereket, én is szeretem, nem arról van szó. Vagyis erősen a 100% felé tendál az ügy, tegnap ki is derült, hogy akkor ezzel mi van, annak kapcsán, hogy láttam a csoportfüzetben, hogy be vagyok írva mára-holnapra, ez tegnap még nem így volt, de nem baj, tudok én menni, semmi dolgom amúgy a világban. Mire kérdezi az egyik kollega, hogy a csoport vezetője megkérdezett-e (sic!) engem, hogy tudok-e jönni ezeken a napokon, mondom, nem, de tudok. Jóvan, de az nem úgy van, mert ha én 70%-ot dolgozom, akkor a fennmaradó szabad napokról én rendelkezem, megkérhetnek, hogy jöjjek dolgozni, és ha jövök, meg is fizetik, persze. Na, mondom, ilyet még nem hallottam, ez minálunk nem pontosan így van, hát hogy, mondom, nem fizetnek, tányérméretű csodálkozó szemek, azt hogy tehetik meg. Tényleg, őszintén, zsigerből jövően nem értették. Itt ugyanis nincs divatban az átverés, a susmus, a mismás, a putyizás. De visszafele se ám: az se merül föl, hogy majd amikor én kitöltöm kézzel a nyomtatványt az ott töltött órákról a kötelezőn kívül, akkor majd többet, nagyobbat, szebbet mondok, nem mondok, minek, amikor elég sok, nagy, szép eleve.
Nem kezdtem el magyarázni, hogy tehetik meg, nekünk se igen magyarázzák, megtehetik, és kész, hallgassál bölcsen, sőt, vegyél gyorsan mutyi-leckéket, akkor talán kint marad a fejed a vízből.
Említett vezetője a csoportnak délután elnézést kért, biztos, ami biztos.
Erre mondom azt, hogy az alapélményem innen a bizalom. Ember iránt, rendszer iránt, állam iránt, egyáltalán. Ebből lesz a normális viselkedés, nem kell alámenni, fölémenni, mellémenni semminek, nem feltételezed, hogy átvernek, te se versz át senkit, az élet tulajdonképpen ilyen egyszerű, ennek az ízét egyszer megérzed, nem tudom, hogyan lehet megint lenyelni a keserűt.
Még gondolkozom ezen, meg hogy le kell-e egyáltalán.
7 megjegyzés:
Volt egyszer egy munkahely, szerintem tudod, melyikről van szó, ahol egyszer csak közölték, hogy rugalmas helyett kötetlen lesz a munkaidőm ezen túl. Mondom, miben érint ez engem? Szinte semmiben, csak innen kezdve nem fizetik ki a túlóráimat... Na nem azokat, amiket nem bent, hanem hétvégén, ekkor-akkor különböző külső telephelyeken dolgoztam le, mert azt addig sem fizették ki, hanem azt sem, amit az asztalomnál bent töltöttem. És ez a cég Magyarországon büszkén hirdette akkoriban, hogy a legjobb 5 munkahely között van. Gratulálunk...
Magyarország én ezért nem szeretlek.....
Pontosítok, ezt nem szeretem benned.
Hát, ezért (is) mentünk el. És ha ostoroznak - mert ostoroznak, hogy miért nem tartottunk ki - akkor csak ezeket kell elmesélni. És még a többi száz pozitív példát. Sokakat ismerek, akik távol élnek a hazájuktól - a hazánktól. Egyiket sem a kalandvágy űzte. Hát, Ági, nehéz lesz (újra) megszokni. És igen, vajon van-e kedve az embernek hozzá... Na, ezek az igazi nagy dilemmák.
Sajnos ez történik, ha az ember külföldön lakik hosszabb ideig. Látja, hogy jobban is lehet csinálni dolgokat, mint otthon, de ugyanakkor azt is tudja, hogy vannak dolgok, amik Magyarországon jobban működnek. Én hálás vagyok a sok külföldön töltött időért, de mióta nem Magyarországon lakom, hontalan vagyok. :(
Pont azokon a dolgokon mész át, mint én/mi is négy éve. A hú meg ha, aztán a barátkozás témája most meg a meglepődés a bizalmon. Várom a következőt :-)
Mi is csodálkoztunk, nem értettük, aztán meg annyira megszoktuk, és amikor hazajárunk nem értjük, hogy miért vannak úgy a dolgok, ahogy.
Gondolok itt arra, hogy miért nehéz visszaköszönni, ha bemenetelkor köszönök egy bolban, hogy miért nem tudok pénzt felvenni a kasszánál fizetéskor, hogy miért kell ismerőst igénybevenni bizonyos dolgok elintézésekor meg ilyenek.
éljen. de ez a nagy elfelé mozgás otthonról sajnos elég árulkodó... még akkor is, ha esetleg a hontalanságot vállalja vele az ember (bár én ezt nem érzem, mondjuk nem telt el még olyan sok idő).
----
Katt, ezt nagyon jó volt olvasni, ezek szerint konzisztens a dolog :)))
nnna, ezt az előbbi megjegyzést félbevágta a blogspot... :(
az elejével együtt így hangzott:
Erika, teljesen értem, amit mondasz, és milyen jó lenne, ha otthon is valósulna mindaz, amiről itt beszélünk. ha nem kellene sehova menni ahhoz, hogy az ember emberül éljen. de ez a nagy elfelé mozgás otthonról sajnos elég árulkodó... még akkor is, ha esetleg a hontalanságot vállalja vele az ember (bár én ezt nem érzem, mondjuk nem telt el még olyan sok idő).
----
Katt, ezt nagyon jó volt olvasni, ezek szerint konzisztens a dolog :)))
Megjegyzés küldése