egy fjordított - avagy az üvegbúra

Türelmetlen vagyok. És rámjöttek mindenféle bevándorló nyavalyák (meg néha az ülőideg-zsába is rámjön, de az csak akkor, ha három napig nem megyek nordic walkingozni), és hiába kérdezem kezelőorvosomat, gyógyszerészemet, mert az egyik, amelyikkel lakom, az pathológus, a másik meg nem létezik, meg egyébként is az a tapasztalat, hogy a saját nyavalyám éppen azért a sajátom, mert nekem magamnak kell istápolni, semmilyen megúszás, ide-oda tologatás, oda-ide hárítgatás, emide-amoda vetítgetés nem életszerű. 

Figyelem magamat, ezek a mostaniak teljesen új érzések, érti őket a fene egyelőre, mindenesetre bámulatos, hogy az ember valamilyen, aztán megváltozik a díszlet, és az ember persze akkor is valamilyen marad,  csak néha maga se tudja, milyen, mire hogy reagál, sose volt abban a helyzetben előtte, honnan is tudná.

Arról nem beszélve, hogy másoknak meg aztán végképp fingjuk nincs, tekintve, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Hogy tulajdonképpen én vicces vagyok. Meg kedves. Meg kifordított bundakesztyű. Meg papucs orrán pamutbojt. Na, pláne ezek, ugye. Hol vagyunk ettől. 

És naná, és persze, hogy ezek a legizgalmasabb pillanatok az életben, amikor megváltozik a rutin, amikor nem lehet beidegződések mögé bújni, folyamatos mozgás van, éberség, tudat, állapot.

Mindent összevetve mindennel, és abból mindent leszámítva a következőkre jutottam: 

1. akarok tudni norvégul most, de annyira, hogy a Mátyás királytól az Antal Imréig mindent el tudjak mondani ezen a nyelven;

2. barátkozni akarok, hogy legyen kinek.

Igen ám, de akkora szépségpötty van a dologban, hogy a szindikróford örömkönnyektől felázott arccal írná alá a vételi szerződést, ha adnánk, de nem adjuk, ugye. (Lásd fentebb.)

Hogy tudniillik ezek nem mennek egyik napról a másikra, sőt, még a másikról a harmadikra sem, meg a negyvenedikre sem, még a pusztából is vissza kell jönni, és akkor tán utána, valamikor. 

A nyelvről ne beszéljünk, egyszer még úgyis nyelvkutató leszek, és csak azzal fogok foglalkozni, hogyan sajátítja el az ember a nyelvet, az anyjáét is, meg később a más anyjáét is. Momentán mintha egy üvegbúra alatt ülnék, se be, se ki egy hangfoszlány nem sok, annyi se. Mi több, most azt érzem, a büdös életben nem is fog, de ez olyan, mint amikor azt mondják érettségi előtt, hogy az érettségi bakfity, jóvan, anyád, aztán jövőre már te mondod az akkori vizsgázóknak ugyanezt, mert tényleg.

Arról inkább beszéljünk, hogy itten nem úgy megy ám a barátkozás, mint odahaza. Pláne nekem, aki gyógyíthatatlanul barátkozós alkat vagyok. Itt idő, és idő, és még idő, és még egy kis idő, mire közel lehet kerülni valakihez. És közben lehet, hogy nekik van igazuk, hogy nem kell annyit, és annyiszor, mert annál felszínesebb, minél inkább szórod, a fene tudja, még innen vagyok ezen, most még furcsa, hogy nem az a virtus, mint otthol, nem pattogtatjuk együtt második találkozás után a karikás ostort, s húzatjuk el Csibésszel, hogy "kellene most néhány igazi barát", pedig. 

A búrában sem rossz amúgy, nincs az a nagy nyüzsi, legalább. De valami egészséges balansz hamarosi eljövetelében bizakodom azért.