csavart sima - avagy a könyvtár

Felteszem, a bevándorlók bevándorlásukat követő hatodik hétvégén nem a helyi könyvtárba iparkodnak, de én már alig bírtam a bőrömbe férni, még ha ez negyven perc séta is oda, akkor adunk testnek és szellemnek, bevándorlok a könyvtárba. Is. 

Mondom a mosolygós lánynak, hogy beiratkozni vágyom. (Itt mindenki mosolyog, ennek szentelnék egy külön szöveget, de csak ezt tudnám beleírni, hogy itt mindenki mosolyog, mondjuk ezt kábé negyvenszer, és akkor ki is lenne a hely, de az meg úgy nem annyira érdekes, vagy nem tudom.) Adott papírt, kétnyelvű, nem, nem magyar-norvég, de angol-norvég, mondjuk a nyelvtanfolyamnak hála a selvpresentasjon-t már visszafele is elmondom, hva er ditt fornavn, hát Ágnes, de vesszőcske van ám az A-n, és még azt is elővarázsolja a kompúterből, jó-e így, kérdezi, jobb nem is lehetne, olyan, mint az álom, olyan jó. 

Plasztikkártya, akarhatnék hazudni, hogy rontsam kicsit a helyzetüket a magyar könyvtárakkal szemben, de 78 másodperc alatt a kezembe adta, mondom, mibe kerül, mondta, semmibe. Semmibe? Semmibe. Viszont - most érdemes figyelni picit - az egész országban érvényes, és ez egy kurva hosszú ország, vagyis ha elmegyek, teszem azt, Bodø-be megnézni az északi fényt februárban, és a fényénél akarom olvasni a heddagablert, akkor ne törjön ki a csihari, ez azt is mondja magáról, hogy kulcs a norvég könyvtárakhoz, és igazat beszél.

Most akkor nem is az a slusszpoén, hogy természetesen kivettem a Locspocsot, akit Ruffennek anyakönyvezett Tor Åge Bringsværd, a szerző, aki egyébként Skienben született, csak nem annyira híres, mint Ibsen, pedig lehetne, de még él, biztos az a baja neki. 

Meg nem is az, hogy ugyanezt hangoskönyben is, hogy egyszerre lehessen olvasni norvéjul meg magyarul plusz hallgatni norvéjul, majd közbe' tapogatom is a tokot kicsinyég, hogy  minél több érzékszervre hasson, aszongyák, úgy az igazi. 

Meg nem is az, hogy nem csak mi vagyunk olyan súlyos agybetegek, hogy szótárat csinálunk például Petőfiből vagy a Bánk bánból, ugyanez a jó Ibsennel is megesett, nem lehet ezt megúszni, úgy látszik, valaki valahol biztos nekiül, hogy kilistázza az összes rohadt szót, amit életedben leírtál, el lehet képzelni. 

Meg még csak az se, hogy ide úgy viheted be a kabátod, táskád, de a gurulós bőröndödet meg a hajóládádat is, mint még sehova, és az összes CD meg DVD lemez benne van a tokjában, mert hol lenne máshol. 

Hanem ám a slusszpoén az, hogy amikor mindezeket kivettem, és odaadtam a még meleg könyvtári kártyámat egy másik könyvtárosnak, az ránézett a monitorra, mosolygott, naná, és feltette a legadekvátabb kérdést, ami egy szombat délelőtt a skien-i könyvtárban elhangozhat: "Neked magyar neved van?", persze magyarul. Nehéz letagadni, még két magnóliafa is van a ceglédi állomáson, lógtam folyton a vonatablakban, ha éppen akkor mentünk arra, amikor virágzott, igaz, nem cz-vel, de ez már csak a nyalánkság része. Hogy ő már itt született, de a szülei magyarok, a férje is magyar, és most voltak három hétig otthon, elég is volt ennyi, kösziszépen, erről eszembe jut egy némethgábor, de majd legközelebb. 

Na most, lehet, hogy a megveszekedett életbe' nem fogok túljutni a Locspocson, de hogy ebbe a könyvtárba én járni fogok, az istókzicsi.