Norvégország, én így szeretlek

2010. november 20., szombat

egy sima - avagy buddy holly

Hosszú évek keserű tapasztalata mondatja velem: színházba menni ritkásan érdemes. Ha az ember sokat megy, kevésszer örül, sokat markol, keveset fog, vagy mit is tart a rigmus. Szóval sok szart lát, na, amik helyett mind jobb lett volna inkább valami hasznosat csinálni, kiganyézni a gardróbszekrényt, odaadni a Vöröskeresztnek a soha fel nem vett ruhákat. Vagy ABC sorrendbe tenni a könyveket a könyvespolcon. Toalettkacsázni a vécét, a perem alatt. Kifésülni a perzsamacska szőréből a csomókat. Bármit, csak nem menni annyit a színházba.

Nem öröm akkor. Nem ünnep. Persze mellé lehet nyúlni akkor is, ha ritkán, de akkor még mindig ott az eufória, a jajderégvoltamszínházban, milyen szép a függöny, milyen finom a büfében a minyon, amit a majom kinyom, és akkor elvan azért az ember.

Vágytam én a norvég színházba, még ha elsőre nem is pont erre, amire végül mentem, de hát tanulmányi kirándulás keretében ingyen kapott színházjegynek nem nézed a fogát, nem megmondta anyád már régen.
A mjuzikel nem kifejezetten a világom, ez a ha oda jut a cselekmény, akkor dalban kell elmondani, mer' máshogy nem lehet az istennek se, na ezt kevés kivételtől eltekintve majdnem soha nem értettem.  És most még az a kevés se jut eszembe.
Úgyhogy eleve gyanakodtam, kicsit még fintorogtam is, ráadásul a harmadik sorból, planetárium, hallod, még a végén kitörik a nyakunk a nagy igyekezetbe', hogy elcsípjük mi is azt a pillanatot, amikor oda jut a cselekmény satöbbi.

Folketeater, ami valaha az Operaház volt, de azóta lett új Operaház, az odahagyottban meg remek játszóhely populáris színháznak.
Buddy Holly, the musical. (Norvégul picit büdihulinak hangzik, mert itt az u az ü, az o meg az u.)

Ehhez képest felállva táncoltam a végin neki, így múlik el a világ dicsősége, sziktranzit. Mert ez nem úgy volt mjuzikel, ahogy a mjuzikelek általában, ez alapvetően a zenéről szólt, és muszáj volt bele egy-két dialógot írni, de annak a felét meg úgyse értettem, szóval nem volt zavaró. A Buddy Holly meg jófajta rákendrollt játszik, annak nem lehet nem örülni. A norvég színészek nem magyar színészek, ezt megfigyeltem: könnyedek, ezt tudom mondani, nincs nagyon erőlködés, persze csak ezekről tudok beszélni, akiket láttam, ebben az előadásban, és a bádiháli azért nem egy Bernarda Alba. De energiák jönnek-mennek színpad és nézőtér között, ha ők szeretik, én is szeretem, ha én örülök ennek, ők is örülnek és így tovább míg a világ s hét nap, de legalábbis amíg mindenki felállva nem táncol a végén.




A harmadik sor pedig külön áldásnak bizonyult, konkrétan mintha egy büdihuli koncerten lettem volna. És nem utolsó sorban (hanem a harmadikban) elég közel Heine Totlandhoz, a  címszereplőhöz, aki mindenesetre elég szuggesztív figura ezekkel az ő szemeivel.  

 (részlet a Beat for beat c. norvég tévéműsorból)

Ez a Buddy Holly meg 23 éves volt, amikor lezuhant egy repülővel. Azért ez nem fair, olyan kedves fickónak tűnik az SZTK-s szemüvegében. 

Egy szó, mint száz: egyáltalán nem bántam, hogy legalább így, Heine által életre kelt egy kicsit. 

3 megjegyzés:

Tompicsek írta...

Ági! NAGYON köszönöm, hogy ezt megfogalmaztad helyettem: "A mjuzikel nem kifejezetten a világom, ez a ha oda jut a cselekmény, akkor dalban kell elmondani, mer' máshogy nem lehet az istennek se, na ezt kevés kivételtől eltekintve majdnem soha nem értettem."
Azt szoktam mindig mondani, hogy engem a mjúzikelben csak a zene zavar. :)
És igen, BH zseniális volt, kár, hogy lepottyant hamar.
Bájbájmiszamerikenpáj... (hogy a stílusodnál maradjunk). :)

czelfrida írta...

nagyon szívesen :) már nyomta rendesen a bögyömet nekem is...
miszamerikenpáj :)))

Kata írta...

Te egy hős vagy, ezt tudom hozzáfűzni :-)