egy sima - avagy a sztillekocsi

Ha már tömegközlekedés, akkor vonat, s ha már vonat, akkor sehova máshova be ne vagoníroztasd magad, ó, Utazó, csakis a stille, azaz a csendes kocsiba a norvég vasúttársaság szerelvényein (kisgyerekesek igazoltan távol). Tudod, amelyiknek az ikonján a kis muki a szája elé tartja a kezét, hogy nemzetközileg is dekódolható legyen, és azt mondja: hysj, pszt, csönd legyen, kussolj, pofádat befogod, aki előbb megszólal, az viszi ki a szemetet. 

Népnemzeti csendkirály. 

Mindig is izgatott a nem megszólalás. Annyit pofázunk fölöslegesen. De persze nem úgy nem megszólalni, hogy ülök egyedül a lakásban, nem megúszni ezt is, mint oly sok mindent, hanem tényleg, igazán nem megszólalni. Haladóknak: még csak gondolni se igen, semmit se. És hogy ehhez nem kell karthauzi szerzetesnek felcsapni, vagy elzarándokolni egy asramba, hanem a civilizáció kellős közepén, A ponttól B pontig utazva lehet kussolni, hát ez valami olyan élmény volt, mint az első hóesés, amit felértem ésszel. 

Se beszéd, se telefon, se számítógép, se zenemasinéria, picit zörögsz a répás szendvics nejlonzacskójával, már néz a néni a szomszéd ülésről, mi ez a lárma, nem erről volt szó. Röstelled is a pofádat. 

A stille kocsi szabadon választott program, semelyik kalauz nem terel uzival befele, kalauzi, de ki ide belép, fel kell, hogy hagyjon minden zajjal. Ez is tetszik nekem, a hozzáadott felnőttség: bevállaltam, odaültem, kikapcsolom a telefont, és kussolok. A legkülönbözőbb alakok ültek ott, kigyúrt fiú sporttáskával, tinédzser lány, néni, üzletember, de mindenki ugyanúgy hallgatott. 

Van a hallgatásban valami egyetemes. 

A fene se gondolta, hogy épp az NSB stille vagonjában esik meg ez a felismerés. De ha már így alakult: keblemre, NSB!