egy sima - avagy a figyelem

Ha az ember norvég főnökének a színház, jelesül a gyerekszínház a becsípődése (meg az olvasás, meg Ibsen meg a norvég filmek), akkor az ember egyszer csak ott találja magát Minken Fosheim színházában egy drámakurzuson. És akkor az ember - akinek kicsit szintén be van csípődve a színház - összeteszi a két kezét, fennakadó szemekkel az égre néz, a szája leheletnyit nyitva, hálaimát rebeg, és botladozó norvég tudása dacára olyan lelkesedéssel vesz részt a dologban, mint egy beszpídezett spániel. 

Minken Fosheim egy igen híres norvég színésznő, számtalan színházi előadás, film szereplője, gyerekkönyvek szerzője, de nem akármilyen könyveket ír ám, hanem zeneszerzők életmeséit meséli, Beethovenét, Mozartét, Griegét, Csajkovszkijét, Ole Bullét (aki nem keverendő össze Ole Brummal, bár ő is zeneszerző egy bizonyos olvasatban, csak másmilyen), a gyerek- és ifjúsági színház nagyasszonya, harminc éve egy interrail jegy kapcsán megismert francia ember felesége, két gyermek anyja, lakik Oslóban a Josefines kapu 7. szám alatt, ebben a házban. 

Az emeleten él a család, van nekik lépcsőjük, nappalijuk, tükrük, az egész ilyen gótikus cucc, Georg  A. Bull tervei alapján (ezeket a Bullokat szereti a Minken, úgy tűnik), nem volt rossz ízlése a pasasnak annak idejében, az ember teljesen európainak érzi magát, amikor egy ilyen házba bemegy, még akkor is, ha történesen csak a földszintig jut.

A földszinten a játszószoba van. Kicsiknek, nagyobbaknak, esetemben egy kicsit még nagyobbaknak. 

Itt azonnal otthon van az ember, pláne az ember, aki magyar. Recseg a szalagparketta az ember talpa alatt, a belmagasság a feje fölött, a sötétzöld festék itt-ott hiányzik a falról, de ömlik be a fény az osztott ablakokon, és az egésznek van egy szaga. Azt nem lehet megmondani, miből titrálódik össze, hogy a fa vagy a vörös brokátfüggönyön megülő por  adja-é az alapját, amire finoman rásimul az összes, itt már megfordult ember szaga, nem lehet tudni, mindenesetre az ember belép, és nemhogy felhagy, de megtelik minden reménnyel. Hogy akkor ez most nagyon jó lesz.

Nagyon jó volt. 

Felemelő volt, megtisztító volt, igaz volt, ismerős volt, érthető volt, őszinte volt. 

És nekem még olyan is volt, mintha Kokas Kláránál lettem volna megint, persze nem Klára vibráltatta a teret, az ismételhetetlen, de rá kellett gondolnom mégis, mert ami Minkennél született, alapjaiban hasonlított, úgy hívják: figyelem. Nem tudjuk ezt, járunk lehajtott fejjel, miközben olyan rohadt tájékozottak vagyunk a világ dolgait illetően, de hogy milyen színű a szomszéd ember szeme, azt, ha hókon csapnának egy péklapáttal, akkor se tudnák megmondani. 

Hát még azt, hogy ha teszünk egy mozdulatot, mit érzünk közben. 

Minkennél áll az ember az ukrán lánnyal szemben, az ugyanaz az Európa, ahonnan én jövök, meg eleve ez a letörölhetetlen orosz szomorúság az arcon, tükörjáték, halk zene szól, a feladat úgy mozogni együtt a zenére, a másik tükörképeként, hogy ne lehessen tudni, ki teszi a mozdulatot, és ki az, aki követ. De te közben mégis tudod. Nem lehet nem tudni, de nem az eszeddel tudod, a harmadik mozdulat után már nem azzal tudod, hanem a figyelmeddel. 

Benne vagy a pillanatban. 

Én ennél többet Minken Fosheim házában nem kaphattam. 

Erős a gyanúm, hogy ennél kevesebbel viszont beérni sem szabad.