Norvégország, én így szeretlek

2011. március 23., szerda

egy fjordított - avagy a lószar

Egy likas kétfilléres nem sok, annyit se adtam volna azért, hogy valaha ezt mondom majd, de az, amit eddig a legjobban utálok itt: amikor beköszönt a tavasz. 

Mert persze, hogy 
mókuska (szalad át az úton reggel, de azért meg-megáll, és szimatol, plusz gombszem, hát meg kell zabálni)
madár (csicsereg egyvégtébe' az összes, ami nem kevés, tekintve, hogy itt van egy parittyahajtásnyira az erdő)
napsütés (kijöhet velem a maradék hóra, aki a norvég napos órák számát mószerolni akarja)
hőmérséklet (ma 18 fokot mutatott a hőmérő napközben, és erről nincs több mondanivalóm)
tulipán (minden hétre jut tulipán, más színű, ott van a dohányzóasztalon, folyton bámulni kell, olyan szép).

Na de lószar is, kérem. Lószar, effektíve, nem átvitten, senki nem viszi át sehova, hogy keseredjen meg. Itt az a bazi nagy lovarda mellettünk, az isten se tudja, hány lóval, nem erős a lóarcmemóriám, plusz lóversenypálya, most meg ez a kezdődő tavasz, a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra, meg a lovak is kipörögnek. Kipörögnek, és szarnak. És mert az út közepén szeretnek menni, és mert a fenekük lyuka is középre esik, hát hajszálpontosan az út közepére szarnak, de nem kicsit, hanem. 

Paralel pedig még itt van az a hat raklapnyi hó, aminek el kellene olvadnia, de az nem megy ám gyorsan, mert nappal olvad, aztán ami fölolvadt, éjszaka kicsit még visszafagy, összefüggő jégtábla az egész vidék, nem vénnek való, másnap kezdődik elölről, szerintem ennél még Kőmíves Kelemen is jobban járt, pedig az is kurva bosszantó lehet, hogy amit ma fölraksz, leomlik reggelre. 

Na most, amikor bele van fagyva, az hagyján, lépkedel a fagyott lószaron, istenem, még érdekes is, ahogy ez a kétféle matéria, vagy mi, összevegyül, érdekes a jégbe fagyott lószar, na. Ráadásul veszélytelen. Elesel, egyenest bele a lószarba, na és, röhögöd pofán, közted és közte az áldott jég. 

Viszont amikor olvad. Olvad a jég, olvad a hó, keveredik a földdel, leszen sár, olvad a lószar alant, és akkor az egész lószaros-sáros izé folyókál lefelé az úton, itt-ott patakká dagad, muszáj középütt menned, mert két oldalt még jeges, de középütt a legdrámaibb a helyzet, oda szeretnek szarni, ugye, választhatsz, hogy lószarról lószarra vagy sárkupacról sárkupacra ugrálsz-e, fröcskölöd a harisnyádra, ami a lábad alá kerül, közben a legjobb lenne nem is nézni lefele, mert ez az egész folyókálás legalább annyira undorító, mint amennyire a mókus cuki volt ugyanaznap reggel. 

Tavaszelő-átugrást vállalok. Akár lóval is. 

2011. március 18., péntek

egy sima - avagy Vrådal

Ha az ember nagyon úgy akar csinálni, mint a norvégok, akkor egyszer életében biztosan elmegy a Vrådal nevű helyre, bérel egy hüttét, és síel, amíg le nem kapcsolják a felvonóról vagy ki nem esik a szpurból. Veldig norsk - nagyon norvég, mondta az egyik kollégám bazsalyogva, miután visszajöttem a vrådali hétvégéről, szeretik, amikor úgy csinálok, mint a norvégok, de alapvetően engem is szórakoztat, amikor egy külhoni az egyik kezével karikás ostort pattogtat, a másikkal kevergeti a lecsót, és közben szól a jó ebédhez a nó(u)ta (van még ez egyáltalán?!), szóval megértem én. 
Veldig, ezt a szót egyébként nem ismeri föl a rendszer, helyette mondja: velődig, és nem is tudja, hogy egy kőhajtásnyira van az igazságtól, ó, be szép, a magyar s a norvég etimológia ha találkozik!


Kis magyar kolónia gyűlt össze ott az egyik hüttében, négyen jöttek Kristiansandból, hárman eminnen, ebben mindig van valami izgalom, összezárva olyanokkal, akiket nem ismersz, és például szeretned sem kell őket rögtön, csak azért, mert magyarok, lehet, hogy büdös a szájuk, vagy a tiéd büdös, és akkor ők utálnak téged azonnal, ráadásul a krumplit is nagyobb kockára vágod a paprikás krumplihoz, mint emezek, szóval nem egyszerű. Aztán persze az ember olyan, amilyen. Amilyen mindig is, bőrből kibújni, hát az nehézkes. És akkor a vrådali hétvége oda kulminál, hogy élő betűkből kirakjuk: Vrådal, én vagyok a V, fekszem a földön, szétnyitott lábam a levegőben, a várandós lány az R, mert azt elég nehéz amúgy megcsinálni, de a leleményes magyarokon semmi nem fog ki, oldalra fordul, és akkor  gyakorlatilag azonnal ő az R, ezek után gyerekjáték az Å, így (is) telik-múlik az idő az ismeretlen magyarokkal Vrådalban.


A paprikás krumpli csodás, a felmenőm által előzetesen legyártott pecsenyezsír sült hússal remek választás, még hegyes zöldpaprikára erősen hajazó csípős paprikát is sikerült szerezni, hát pont úgy nézett ki a reggeliző asztal, mintha egy bakonybéli kulcsos házban lettünk volna, csak abban nincs szauna,  amit persze nem használtunk, mert  közben az éjszakába nyúló ektivitiben a közlegényből valahogyan közlekedőedény lett, de hogy hogyan, azt innen nézve már nehéz megmondani. 


Persze volt síelés is, mondta egy kedves norvég, hogy ez nem nehéz pálya, csak az elején van egy kis emelkedő meg egy kis lejtő, de aztán már egyenes, aztán már tényleg egyenes volt, az addigot meg most nem részletezem, de meg fogom ezt tanulni, ha beledöglök, akkor is, majd nem nézek oldalra, és akkor nem fog frusztrálni, hogy az öt éves úgy tolja magát free style stílusban előre, mint senki, illetve csak mint a közvetlenül mögötte sífutó, 70 éves nagypapája, nyilván tőle tanulta, kijöttek hétvégére Vrådalba picit, ezeknek szerintem már beépült a DNS-ükbe valami egyensúlyozó-izé, ötezer éves az első síléc lelet, könyörgöm. 
(Engem jól ismerőknek mondom: fentiektől függetlenül szinte kedvet kaptam a föntről lefele irányvonalra is. Szinte.) 


Mindent összevetve: keblemre az összes ilyen velőig norsk, velőig ungarsk hétvégét!

2011. március 17., csütörtök

szaporítás - avagy a virtuálbonbon

Mindenre elszánt rajongóimat sietek hamarjában megnyugtatni: épp olyan üdvözült mosollyal az arcomon bukom el rendre az idővel vívott harcban, mint a derék Don Quijote az ő szélmalmai ellenében.

Még hogy ez egy unalmas ország, ahol csinálni aztán végképp semmit nem lehet?! (vö. még: rossznyelvek) Egyik dolog csinálódik a másik után, s épp csak az azokról való híradás sínyli. 

Ám egyszer csak utoléri magát az idő, természete szerént, addig is egy kis virtuális csemege, virtuálbonbon, remélem, egyszer az egész országra nézvést elérhető lesz.

Mert szép

2011. március 6., vasárnap

egy sima - avagy a spa-mőte

Mőte, megint. Voltaképp akár minden bejegyzés kezdődhetne így, és akkor utána kanyarodnánk csak az aktuális tárgyra, itt átlag minden második napra esik valami mőte,  persze furfangosan mindenféle egyéb fedőneveken nyomulnak a mőték, de az éber tudatállapotú bevándorlót nem lehet ám átverni.  Ez a sok mőte csak azért idegesítő egy picit, mert ennyi fontos, mőtére érdemes dolog ugye nem történik az emberrel, olyan ez, mint amikor az Alföldi egy nyáron két-három Shakespeare-t rendez, hajlamos az ember gyanút fogni, hogy ennyi mindent azért nem lehet a Shakespeare-ről gondolni, és tényleg nem, derül ki utóbb. 

Na de a jó norvég ott szupportál, ahol tud, mőte és mőte közt is van különbség, hogy a dolgozó feje ne essen bele az unalomtól arccal lefelé a nagy mőtelavórba, időnkint fel-felüti a fejét egy olyan mőte, amelyik más, mint a többi. Például nem a megszokott helyszínen zajlik, hanem fölcihelődik az egész paidagágász kar (vö. Weöres), bezárjuk egy napra az óvodát, és elautózunk az egy órányira lévő Kragerøbe, mutatom, érdemes. 


Azt mondják, itt van Skandinávia egyik legszebb spa hotele, hát azt nem tudom, nem láttam az összeset, de fogalmazzunk úgy: ennek itt van esztétikuma. A spa hotelnek, ahova a mőtét kihelyeztük, úgy értem. Eleve a szívcsücskömben ez a minimál-miliő, fa, fehér, bézs, kicsit koptatott, semmilyen tárgy nincs csak úgy odarakva, hanem ami oda van rakva, az végül úgy ott van, és mintha mindig is ott lett volna, és mintha ott lenne innentől fogva, míg a világ s hét nap, és még tizenkét óráig. 

Mondjuk lennék tárgy egy ilyen kragerø-i spa hotelben. 


Akkor az ember a mőtét is máshogy nyomja le a torkán, ha utána lehet küldeni a tárgyalóterembe bekészített raklapnyi dinnyét, ananászt, narancsot, majd leöblíteni kávéval, teával, vízzel (ízlés szerint  beléje karikázott lime, esetleg narancs), és a szünetben még a mozivászon méretű tévét is bekapcsolják nekünk (jó, csúsztatok, főleg nekik, bár igaz, ami igaz: kinek drukkoljon a szegény bevándorló, ha már egyszer itt van, pláne síversenyen?!) hogy megnézhessük, amint az ügyes norvég férfiak megnyerik a négyszer 10 kilométeres sífutó váltó aranyérmét a világbajnokságon. 

A kültéri buborékfürdőről nem beszélve. 


Ahhoz képest minden mozdulatlan, hogy ül az ember a forró vízben, a levegő mínusz pár fokos, őrjöngve ugrálnak a buborékok, szemmagasság alatt a fenyők hegye, alant a kis híján ötszáz szigeten, szigetecskén fekvő város, lassan leszentül a nap, udvariasan átadja helyét a párával kevert ködnek. 

Akkor az ember azért nem tud nem arra gondolni, hogy itten kérem, el vagyon érve a cél, amúgy spa-ügyileg. 

És amennyiben a norvég mőték java részének lényege: beszélni sokat, ettől fontosnak érezni úgy magunkat, mint a terítéken lévő kérdéseket, majd ügyesen kikerülni a cselekvést magát, akkor jelentem: mőte-ügyileg is szakasztott ez a helyzet.