egy sima - avagy a karácsonyi ajándék

Itt is él a szokás, hogy az együtt dolgozók egymásnak ajándékot adnak, nem kötelező benne részt venni, kérdezték, akarok-e, mi a bánatos lótúróért ne akarnék. Megbeszéltük, hogy ötven korona körüli értékben szabad vásárolni, jó.

Várom, várom, mikor hozzák a vedret, üstöt, kalapot, norvégmintás csizmát, hogy kellene kihúzni a nevet, ugye. Akinek. De nem hozzák, az istennek se hozzák, mondom, ebből lassan húsvéti ajándék lesz, közben a pauseromban egyre-másra gyűlnek az csomagok, teli velük az ablakpárkány, a szekrény teteje, én egyre frusztrálódom, senki nem mond semmit, most már muszáj lesz megkérdeznem, itt maradok még a végén a szégyenben. 

Jaaaa, hogy itt nem úgy van, hogy húzol egy nevet, és akkor annak. Legalább megspórolod az izgalmat, hogy mi van, ha kihúzod a három hónapja betegszabin lévő kollégát, akit gyakorlatilag ötször láttál eddig, vagy efféle. Nem, itt ilyen komoly traumáknak nem teszik ki a dolgozót. Fogod, veszel valamit 50 koronáért, becsomagolod, odarakod az ablakpárkányra. Fingod nincs, kinek adod, és te se tudod, kitől fogsz kapni - ez utóbbi mondjuk a kisebbik baj. A nagy napon a csomagokra számok kerülnek, a számok bele az üstbe, kalapba, húzós készségbe, az ember odakocog, nyolc, és akkor övé a nyolcas, húzhat vele a retkesbe.

Hallatlanul izgalmas feladat egyébként. Olyat adni, ami akár személyes is lehet, de mégsem az, Mátyás király okos lánya ehhez képest lelkes, kipirosodott arcú amatőr.

De meglett. Amivel legalábbis személyessé lehet tenni a bármit.  

2010 karácsonyára ezt kapja valaki magyarul és norvégul is, utóbbit Sulyok Vince fordításában, az én kézírásommal, szűzfehér papíron: 

Nagy László: Az angyal és a kutyák

Mellemet nyomta nehéz álom, 

gyémánt fénnyel szememet sütötte:

láttam egy angyalt fönn a dombon

tüskés akácosban megkötözve.

Átlátszó volt az angyal torka,

benne a lélek föl és alá járt,

sárga kutyák két lábra állva

nyaggatták, csomóban tépték tollát.

Korán ébredtem, fájt a szívem,

éreztem, valóság volt az álom,

angyaltollat keresni mentem, 

hó ragyogott az egész világon.  

egy sima - avagy lucia

Lüszíja, itt így hangzik, de ha Lúcsiaként vagy Lucaként aposztrofálja magát, tán akkor is felismerjük. Mestersége címere olasz szent, ez csak azért érdekes, mert elég sokat kellett jönnie, mire elért ide északra. Ez még bőven 1582 előtt esett, amíg még nem kergült meg a világ a Gergely-naptárral, addig hivatalosan is ez, december 13. volt az év legrövidebb napja.

Hosszasan vajúdik a sötétség, születik a fény. Lucia bábáskodik, nevében is erre hivatott, lux, fény. Ez karácsony kezdőpontja.

A sötétség szűnni kezd már, az a csillag eljő hozzánk, véget ér a gyászos sóhajtás.

Ahol az a csillag kigyúl, a többi mind elhalványul, őelőtte minden térdre hull. 

Ahol annak fénye árad, a halálból éled, támad, a gonosznak híre sem marad.

A skandinávok, köztük a norvégok is nagyon szép ünnepet ülnek ilyenkor, óvodában, iskolában, templomban. Csak gyertyák világítanak, mindenki fehérbe öltözik, tiszta-szép minden ruha, minden arc, minden kézbe fogott gyertya. Minden a fényről szól. Minden azt ünnepli. A leányok körbejárnak a házban, közülük az első gyertyakoszorút visel a fején - a kiválasztás alapja nem a külső, hanem a belső szépség: ki az, aki a legtöbbet tette a közösségért, a rászorulókért, mint annak idején  az  olasz szent. Mennek a gyertyával, viszik a fényt, s közben éneklik a Sancta Luciát, ami szinte ugyanazt mondja, mint Palya Bea, csak kicsit egyszerűbben.

Gyönyörűek voltak az egy-másfél évesek hófehérben, a gyertyafénytől pedig minden puha lesz és életszerű - nem véletlenül tartják a régiek, hogy éjjel felsíró kisgyerekhez csak gyertyával szabad bemenni, nem a villanyt felkapcsolva. A gyertya fénye arra a fényre felel benne, ami Luca-napon születni kezd, a kisgyereknek ez ismerős fény. Együvé tartoznak.

Szerettem ezt a Lucia-ünnepet. De mint minden ünneppel, ezzel is dolgunk van: nem elégedhetünk meg a külsőségekkel, a formával. A tartalma a fontos, az, amit nekem mond az ünnep. Különösen kisgyerekek között - nekik csakis azt tudom közvetíteni, ami énbennem megszületett.

S ha ez Lucakor, Lúcsiakor, Lüszíjakor, karácsony kezdetén a fény, akkor van remény, hogy rendben vagyok én is, rendben a világ is.

egy sima - avagy a pénzügyek

Megkaptam életem első norvég fizetését, napra pontosan érkezett a bankszámlára, ez minden hónap 12-én történik, kivéve, ha ez a dátum szombatra vagy vasárnapra esik, mert akkor előző pénteken. 

Hivatalos bankkártyám ugyan még nincs, vagyis legitimasjonom, mert errefelé a bankkártya fényképes személyi igazolvány is egyben, ami azért jó, mert nem kell hetvenhatféle kártyát magaddal hordanod, hogy  egy adandó lélektani pillanatban (és ilyenek adódnak ám) lehetőség szerint egyszerre hagyd el az egész miskulanciát. 

De nem hivatalos bankkártyám van, melegében ki is próbáltam, működik.

A fizetés reggelén a reggeli megbeszélésen elhangzottak alapján: 

- decemberben csak fél adót fizetünk a közelgő ünnepre való tekintettel (!)

- kapunk némi pénzt az óvodában munkaruhaként használt saját ruháink amortizációja okán

- kifizetik az eddigi, mőtékből összegyűlt plusz munkaórákat

Én szeretem azt, hogy itt a pénzről beszélünk, nem titok, hogy a másik mennyit keres, annyira nem, hogy aki akarja, bátran megnézheti az adóhivatal weboldalán, hogy teszem azt Knut Halvord Isaksen, bergeni lakos adott évben mennyit keresett, mennyit adózott, mennyi a vagyona, csinos kis grafikonok mutatják az előző évekhez képest az eltérést, satöbbi. 

Üvegzseb? Ugyan, kérem. Üvegkabát. Üveg gardróbszekrény.

Amely előtt természetesen nem ül ott az összes norvég, hogy ott rohadjon meg Knut, ahol van, mert két koronával többet keresett, mint én. Itt ez nem téma. Vagy máshogy téma. És lehet mondani, hogy persze, ezeknek is csak megszületni volt nehéz, nekik könnyű így viszonyulni a pénzhez, mert van, de szerintem meg azért van, mert így viszonyulnak. Energiák jönnek-mennek, kár lenne tagadni.

Szokták mondani, hogy ez egy drága ország. Igen, az. 

Én meg nem szoktam mondani, de most mondom, hogy három havi norvég óvodai asszisztensi béremért odahaza kicsivel több mint másfél évig (sic!) kellene dolgoznom óvónőként.

A kedvenc részem a részletes elszámolásról: 

kaptam 400 koronát azért, mert egyetlen napot sem hiányoztam, amióta munkába álltam. Mintha ezt hívnák motivációnak vagy minek. És nem a 400 korona, azzal nagyon messzire nem megyek, hanem az elgondolás.

Ahogy itt el vagyon minden gondolva, az.

csavart sima - avagy a karmestershow

A minap gondoltam egy nagyot, mondok, rég volt már úgyis ilyen, a hónom alá fogom a tévét, és lemérem a lázát a világnak, amolyan lovasiandrásosan. Jelentem, aznap a világ, legalábbis amit én láttam belőle, nem volt lázas! Még csak egy kókadt köhintés sem hagyta el a száját a világnak.
Én ilyennel tévében már nagyon rég találkoztam, mint amilyet aznap a norvég közszolgálati egyes csatornája (NRK1) elibém gurintott, amúgy közszolgálatilag. 

Maestro!, ez a címe neki, én az utolsó részt csíptem el. Karmester-megasztár, ha úgy tetszik. Egy szimfonikus zenekar és nyolc amatőr, mármint karmesternek amatőr, másnak nem annyira az. Mint például Hilde Louise Asbjørnsen, szerintem a világ legnagyobb szemű dzsesszénekesnője. 

Aki nem mellesleg énekelni is tud, és személyisége is van, ami ebben a műfajban (tudniillik: csepűrágás) nem utolsó, hanem inkább a legelső szempont.

Vagy a szépnevű Petter Wilhelm Blichfeldt Schjerven, műsorvezető, aki a Typisk norsk című műsorról híresült el, ez a norvég nyelv csodáiról szól, mint például a kebabnorskról, amit a bevándorló arabok gyerekei beszélnek, ékes szleng, norvég legyen a talpán, aki megérti, hát még én. Na most ebből a műsorból én egy kockát soha nem láttam, mert személyes norvég időszámításom előtt esett meg, de az első könyv, amit a könyvtárból kivettem, a Typisk norsk volt, csak akkor még nem tudtam, hogy Petter mosolyog a borítón, akiért hónapokkal később drukkolni fogok, hogy ne kúrja el nagyon a Beethovent.

Hat héten át megy akkor ez, rendesen, zsűri, kiszavazás, közönség  (nem kevés tinédzser ült a sorokban, és őszintének tűnt a mosolyuk) taps, csak nem identitás-zavaros, túlmozgásos félkegyelműek ordibálnak artikulátlanul a kamerába, oldalukon egy csökkent értelmű  ex-szépségkirálynővel, és nem kakaduk ülnek a zsűriben. Amúgy kereskedelmileg, profitot növelendő, neked legyen mondva. (Rútul általánosítok, de az istenért, semelyik identitás-zavaros, túlmozgásos stb. magára ne vegye!)

Most az mindegy is, hogy az én szívemnek a Wolfgang Amadeus meg a Ludwig sokkal kedvesebb, mint bármi más, ez ízlésbéli dolog. De hogy televízió lehet szórakoztató és közben szólhat is valamiről... hát ilyent én utoljára tán az Öveges professzornál láttam.

Nyolc amatőr, persze felkészítő tanárral, ezek aranyosan izgulnak a nézőtéren a tanítványért, hogy legalább egyszerre harsanjon fel a triangulum meg a vadászkürt, ha egyszer az vagyon a kótába beléje írva. Persze túlzok: a dirigált művek teljesen felismerhetők voltak, de hogy az mennyire nem mindegy, hogy ki kalimpál ott elől a pálcájával, például tökéletesen kiderül egy ilyen műsorból. Természetesen Hilde nyert, toronymagasan, ezekkel a szemekkel nemigen lehet versenyezni, egyet néz, és azonnal haptákban áll az összes klarinét meg klarinő. (Klarinő: vö. még a Katona József Színház Mi ez a hang? Dzsesztetés c. előadásával, érdemes.)

És akkor nehogy azt higgyük, hogy a győztes beköltözhet egy luxuslakóparkba közvetlenül a Hajdú Péter meg a Kiszel Tünde közé, ezt maga Hilde Louise sem merhette remélni, kénytelen volt szegény megelégedni azzal, hogy december 14-én ő dirigálhatja a tévében a karácsonyi koncertet, hogy a holló nem vájja ki a szemüket a smucig norvégoknak.

Következő évadot követelek!!! Folytassa, Maestro!

egy sima - avagy a julebord

Átestem életem első karácsonyi asztalán. Mások is kis híján átestek rajta, csak másképp. 

Gondolta volna egy évvel ezelőtt a fene, hogy norvég munkatársaimmal ülöm körül a hagyományos karácsonyi asztalt (julebord, ejtsd: jűlebúr) - és mert sose lehet tudni, ahogy a régi vicc tartja, karácsonyig még a ló is megszólalhat, inkább menjünk biztosra: már december elején megülik a jó norvégok a kollégákkal, afféle karácsonyi buli ez, annak minden, értsd: minden hozzávalójával.

A miénk az óvodában volt, ez opcionális, van olyan csapat is, aki étterembe megy, viszont javarészt mindenki ugyanazt eszi, tájegységtől azért erőst függően. Mifelénk a disznyó megy, svineribbe, ez egy viszonylag diétás karácsonyi kaja, tornanorbi szerintem még erős idegzetűeknek sem ajánlaná, de ki nem szarja le a tornanorbit, ha egyszer olyan istenien ropog a bekockázott bőr a ribbe tetejin?! 

Ehhez még dukál egy kis karácsonyi kolbász (julepølse), és az én tetszésemet is maradéktalanul elnyerő medisterkake, ami fasírthoz hasonlít, de csak nyomokban, ezért is fordulhatott elő, hogy megettem, és nem hánytam le sugárban a jűlebúrt. (Ha valaki azt szeretné, hogy soha ebben az évezredben ne akarjak többet nála vendégeskedni, bátran hívjon meg egy jó fasértvacsorára. Opcionálisan mellékelhet hozzá némi kelbimbót, és garantáltan az életbe' többet nem lát.)

Akkor ezekhez a dolgokhoz egyben főtt krumpli dukál, az nagyjából mindenhez dukál errefelé, szerintem százon a norvégok eszik a legtöbb főt krumplit. A magasságos angyali seregeknek hála, dukál még hozzá párolt vereskáposzta, mindörök kedvencem. Az egész nyakon van öntve egy kis barna szósszal és jelzésértékűen vörösáfonya szósszal, ami igen finom.

Ezt szépen elmajszolja az ember, aztán néz maga elé üveges szemekkel, és igazi hála tölti be a szívét, hogy az ügyesen úgy van valami módon mégis kitalálva, hogy neki az emésztéssel mint folyamattal nemigen kell foglalkoznia, az megyen szépen magától. Mert ha azért még külön tennie is kéne valamit ilyenkor, mondjuk fölemelni csak egy kisujjat és picit megbillegtetni, akkor az embernek, aki megette a betevő jűlebúr-vacsoráját, nagyon, de nagyon szomorú vége lenne.

Így viszont marad még egy kis erő némi rommergrøt elfogyasztására, ami tulajdonképpen tejberizs, csak nem kakaóporban és fahéjban, hanem földieperszószban úszik, és ezt milyen jól teszi.

Hogy a norvég karácsonyi dalok közösen történő interpretálásában mennyire hatékonyan tudtam részt venni, azt az olvasó fantáziájára bízom. Ebben a tekintetben a jó kollégák által bevitt álkohol remek oldószernek bizonyult, bizonyos idő elteltével már az ő éneklésükön is kizárólag a fantázia segített.

Azt hiszem, akkor hagytam ott a mulatságot, amikor a kacsatánc elkezdődött, bár hárman rángattak, hogy közvetlenül a kacsatánc után ők feltétlenül meg akarnak tanulni magyarul, de éreztem, ha most ebbe belecsúszom, akkor abból jól ki nem jövök.

Állítólag jövőre velük ugyanott én főzöm a savanyú káposzta levest. Ámen.