egy sima - avagy a kulcs

Szólnom kell a kulcsról. A kulcsról, amelyik a lakásajtót nyitja. Ennyit kaptunk, ebből persze kettőt, mindenkinek legyen saját, az úgy való. Csinos borítékban lehetett átvenni, benne a házra vonatkozó házirenddel. Hogyaszongya, este tíz után tilos zongorázni, szabad kitalálni, hogy éppen felettünk lakik-e valaki, akinek van zongorája, viszont nem tanult zongorázni, következésképp nem is tud, este tíz után sem. Pláne akkor nem. 

Nézem, mi az, hogy egy szem kulcs, most akkor ki se megyek már a lakásból soha többet, hát cseszhetem, hogy be tudom zárni, de mivel nyitom ki a lenti kaput, mivel a postaládát, mivel a biciklitárolót, meg egyébként is, mi fogja lehúzni a kabátom zsebét, leszaggatni a táskám belső rekeszkéjét, még majd a végén hordhatom magammal nosztalgiából a magyar kulcscsomót, igaz, nem hordhatom, mert a lakásból ugye úgyse tudok kimenni, cirkulálhatok vele körbe-körbe a lakásban tiszta idegbe'. 

Egy életem, egy halálom, ki kell próbálni, valaminek lennie kell, majd pont a kulccsal fogunk szarakodni. Nemigen kell ám vele szarakodni, olyan egyszerű, mint egy faék. A lakásajtót recével lefelé nyitja. A kulcs. A kaput recével fölfelé. Szintén a kulcs. A postaládákhoz vezető ajtót recével megint csak lefelé, a postaládát magát recével fölfelé. A kulcs. A biciklitárolót recével lefelé, és ha jól rémlik, a szeméttárolót szintúgy. Gyanús, hogy az összes többi lakást is recével lefelé, de errefelé nem divat a máséba hívatlanul bemenni.

A kapun aggodalmaskodni meg teljesen felesleges volt, ahhoz ugyanis kapunyitó tartozik, villanykapcsolószerű készség, kifelé is, befelé is, tárul föl engedelmesen, norvég szezám, azt hogy hívhatják, szerintem sose derül ki, mindenesetre ráérsz a lakásajtó előtt kotorászni, hogy megtaláld a kulcsot. 

Erőst gondolkodom egy parittyakő kulcstartón, legalább az illúzió meglegyen, súlyban.