egy sima - avagy a fjord

A tengerről öreg tanárom, a veszprémi költő, aki azóta hazament az időbe, a drága Kemény Géza bácsi fog eszembe jutni, amíg élek. Ő mondta egyszer, amikor látogatóban voltunk nála: "életem legnagyobb élménye a tenger, mert még sosem láttam", úgyhogy én minden alkalommal, ha megyek a tengerhez, ővele együtt megyek, viszem magammal a zsebemben, onnan kukucskál Géza bácsi, együtt nézzük a tengert, és együtt örülünk. 

De hogy ha nem is csak a tengert, hanem életed első fjordját látod, hát hogy az milyen, Géza bácsi, remélem, láttad te is a zsebből. Megrendítő élmény, mész gyanútlanul, olyan, mintha folyó mellett mennél, de már a tenger az, s egyszer csak kitágul a horizont, az ég egy szempillantás alatt rásimul a vízre, hogy győzze őket elválasztani utána már csak a második nap mindig újraszülető ereje, és ott van akkor benne minden évszázad, amíg vájta, véste a gleccser a követ, hogy nyisson örök kaput a sziklafalban a víznek, állsz a kapuban, és sehol máshol nem akarsz már lenni, nem lépni sem előre, sem hátra, tapodtat sem, csak állni a kint és a bent találkozásánál, a metszésben, és lenni maga a középpont. 

Langesundban esett a találkozás, ez a hozzánk legközelebbi fjord, a kis település Bamble része, tulajdonképpen zsákfalu, csak a zsák vége a tenger. Fehér, fehér és fehér. Néha kék. Esetleg vörös. A házak, a virágok, a ládák, a kövek, a hajók a vízen, a korlátok, a függönyök, a koszorúk az ajtón, a jóllakott macska, mind olyan egyértelműséggel szépek, hogy még a hangodat is halkabbra veszed, mintha ott se lennél, te csak figyelhess, téged észre se vegyen senki. 

Ott voltam a világ végén. És ott, a világ végén tényleg semmi másra nem vágyik már az ember: ő már ne legyen látható, csak ő láthasson, s ha már emberként jött ide, láthasson még egy kicsit tovább. 

Jól mondom, Géza bácsi?